Pásztor Emília (szerk.): Sámánizmus és természethit régen és ma - Bajai dolgozatok 23. (Baja, 2019)
Kerezsi Ágnes: Az állatáldozat jellegzetességei az oroszországi finnugor népeknél
Az állatáldozat jellegzetességei az oroszországi finnugor népeknél jegyévé vált (LEHTINEN 2001:79-80). Ugyanez elmondható az udmurtokról, mordvinokról is. Mint említettük, minden istenségnek van egy saját fája a szent ligetben, melyre a hagyományos szertartásokat megrendező közösségek a mai napig emlékeznek. Ez a fa, melynek neve a mariknál onapu, az istenség ideiglenes tartózkodási helye a közösségi áldozati szertartás idején. Az ünnep megrendezése után az istenség visszatér abba a világszférába, ahol az állandó lakhelye található. A marik szerint az istenek azért ereszkednek le az onapura, hogy átvegyék az emberektől az áldozati ajándékot és ellenőrizzék, hogy a szertartás szabályosan lett-e bemutatva. Az áldozati állatokat az onapu-k mellett, vagy közelükben vágták le, az áldozati tüzeket szintén az onapu-k előtt gyújtották meg és minden imát arccal a szent fa irányába állva mondtak el a szertartásvezetők és a szertartás résztvevői (KEREZSI 2008: 232-239.). A Volga—Káma menti finnugor népeknél még napjainkban is él a lóáldozat szokása, sőt a ló a legértékesebb áldozati állatnak számít. Ez a szertartás már a középkorban is létezett náluk, amit nemcsak a viszonylag kései lovas temetkezés leletek tanúsítanak, pl. a mari sírokban a 16-18. századból, hanem igen korai néprajzi adatok is. Lóáldozatot látott és jegyzett fel a 15. században egy olasz utazó, Barbara J„ a 17. században pedig Noort Vitsen a mordvinoknál. Példaként Barbara lóáldozat leírását közöljük, mely nem csak korai volta miatt, hanem azért is érdekes számunkra, mert egy naptári ünnep alkalmával látta és jegyezte fel azt az utazó: „Kivezetik a lovat a mezőre és mind a négy lábát földbe vert karóhoz kötik. Utána valaki a jelenlevők közül, aki fel van fegyverezve íjjal és nyíllal, bizonyos távolságból nyilat ereszt a ló szügyébe. Ezt addig ismétli, míg a ló holtan össze nem esik. Ezután az állatot megnyúzzák, húsát megeszik és sajátos szertartás közepette bőrét szalmával tömik ki. Utána igen ügyesen összevarrják a bőrt úgy, hogy a lábak helyére egyenes botokat tesznek, hogy a bábu, mint igazi ló állni tudjon. Ezzel végezvén, ahányan vannak, odamennek egy fához, néhány ágát levágják és a fa tetejére egy deszkát erősítenek, amire a kitömött bábut teszik. Akkor azután imádkoznak hozzá és különböző állatok, coboly, hermelin, nyest, mókus és farkas prémjeit ajándékozzák neki." (GREKOV - LEBEGYEV 1940:183). Hittek az áldozati állatok feltámadásában, melyek hitük szerint nem pusztulnak el, csak átköltöznek a túlvilágra, az istenek (ősök) szolgálatára. Különböző isteneknek más-más állatot áldoztak fel, s az áldozati állat értéke attól függött, hogy milyen helyet foglalt el az adott istenség az istenek hierarchiájában és hozzávetőlegesen a következőképpen nézett ki: az első helyen a ló állt, utána a szarvasmarha (tehén, bika), a bárány (juh), majd a házi szárnyasok következtek. (KEREZSI 1990:115-128) Ez a sor nagyon emlékeztet az indo-európai hagyományok 45
