Pásztor Emília (szerk.): Sámánizmus és természethit régen és ma - Bajai dolgozatok 23. (Baja, 2019)
Kerezsi Ágnes: Az állatáldozat jellegzetességei az oroszországi finnugor népeknél
The characteristics of animal sacrifice of the Finno-Ugric peoples of Russia áilatáidozatának öt tagból álló hierarchikus sorára, amit a legkülönbözőbb népek - többek között — a szkíták is ismertek. Náluk az áldozati sor első helyén az ember állt, utána következett a ló, tehén, juh, kecske. Rajevszkij mutatott rá, hogy az indoeurópaiak elképzelése szerint, aki ismerte „az állat öt részét", az sok állatra tett szert, hosszú életű lett, életét gazdag gyermekáldás és állatbőség kísérte (RAJEVSZKIJ 1985:195). Tehát éppen ezen állatok feláldozása mintegy mágikus formula volt, ami a sikert és a nagy állatállományt biztosította. A finnugoroknál az állatok feláldozásának szokása lehetséges, hogy ezekre a régi elképzelésekre vezethető vissza. Az áldozathozatal másik szabályszerűsége ezeknél a népeknél a leendő áldozat próbatétele. Házról házra jártak és csak azokat az állatokat választották ki, amelyek - ha rájuk néztek vagy hozzájuk értek - megrázkódtak. Az így kiválasztott állatoknak újabb próbát kellett kiállniuk, még mielőtt levágták volna őket. A szertartásvezető folyékony ólmot öntött egy serpenyőbe vagy baltára, és ha az ólom az áldozati állat formáját vette fel, akkor az állat megfelelt, ha nem, akkor egy másik állatot kellett keresni. Az utolsó próbatétel a szent lugasban várta az áldozati állatot. Hátára hideg vizet öntöttek. Ha az állat megrázkódott a vízsugártól, akkor az isten elfogadta öt, a lélek kész volt elhagyni a testet, ha nem, akkor még 2-3 vagy 7 alkalommal megismételték a vízöntést, és ha ez sem használt, akkor új állatot kerestek (SZMIRNOV 1889:193). Ezt a szertartást nem érthetjük meg annak az elképzelésnek a figyelembe vétele nélkül, hogy az állatok — csakúgy, mint az emberek — un. szabad lélekkel rendelkeztek. Az istenek csak abban az esetben tudták használni az áldozati állatot, ha annak a lelkét is birtokolták. A szabad lelket hideg vízzel igyekeztek kiűzni az áldozat testéből. Ha az állat megrázkódott, akkor a lelke elhagyta a testét. Ezzel kapcsolatban fontosnak tartjuk megjegyezni azt a szabályt, hogy az áldozati állatnak csak bizonyos részeit szánták az istenségeknek: mint pl. a lábszárcsontjait, a bőrét, a fejét, a patáját, a szívét és a belsőségeit, vagyis azokat a legfontosabb részeket, amelyekre szüksége van a feltámadáshoz. Ezeket a testrészeket vagy legalábbis kis darabjaikat a tüzbe dobták, azon hiedelem szerint, hogy a tűz segítségéveljut el az áldozat az istenekhez, a tűz mintegy közvetítő szerepet tölt be. Az állatáldozatnak az esetek többségében engesztelő vagy hálaadójellege volt. A részletesen leírt szertartásokhoz h.asonlót nem egyszer láttam magam is a 20. század végén Udmurtiában, Tatársztanban, Baskíriában és Mari Elben . 246 //////////////////////^^^^
