Kothencz Kelemen (szerk.): Migráció és hagyomány-formálódás a történeti Duna-Tisza közi nemzetiségek népéletében - Bajai dolgozatok 22. (Baja, 2018)
Klamár Zoltán: "Ona je goj!" A vegyes házasság intézményének identitásformáló hatása - magyarkanizsai példák
A vegyes házasságok egyre gyakoribbá csak a második világháború utáni évtizedekben váltak, noha a jelenséget a két nemzeti közösség tagjai vegyes fogadtatásban részesítették. A szocializmus évei alatt azonban politikailag igencsak kívánatosnak tartott és támogatott lett a folyamat. Az etnikai keveredéstől - nemcsak a szerb-magyartól, hanem mindenfélétől - azt várták az ország vezetői, hogy a fel-felvillanó ellentétek fokozatosan eltűnnek és létrejön egy jugoszláv öntudatú és nemzetiségű közösség, ami alapvetően békét és prosperitást jelent majd az állampolgári létre. A polgárháborús évek azonban alaposan rácáfoltak ezekre a várakozásokra. Ezt sejteti a tanulmány címe, ami kijelentő mondatként hangzott el egy beszélgetés során, tehát: „O gój!” - mondta egyik magyarkanizsai szerb ismerősöm a ’90-es évek derekán, arra utalván, hogy leánya vegyes házasságból született, így nem tekinthető szerbnek. A megállapítás, noha hosszú évek óta szeretetben és egyetértésben éltek, élnek magyar feleségével, mégis azt mutatja, hogy házasságuk gyümölcse, leánya, valami módon kilóg az etnikai kategóriákból: se nem ez, se nem az! Ebből az is következhet, hogy aki személy szerint két kultúrához is kötődik, kettőben is otthon érzi magát, mi több, mind a kettőt magáénak vallja, azt az egyént igazából egyik kultúra sem fogadja be, egyik kultúra sem érzi igazán oda tartozónak. De ne szaladjunk ennyire előre térben és időben! Esettanulmányunk elsődleges célja, hogy egy kelet-bácskai kisváros, Magyarkanizsa lakosságának házasodási példáin keresztül mutassa be a vegyes házasság intézményét Trianontól egészen napjainkig. NYELV ÉS KULTÚRA, VALLÁSI HAGYOMÁNYOK Magyarkanizsa város lakosságát, mint kulturális és nyelvi közösséget a huszadik század hatalmi és politikai változásai nemzetiségi-, és foglalkozási struktúrájában is megpróbálták átformálni. Az alapvetően mezőgazdaságból élő népesség gazdálkodási feltételeit a délszláv agrárreform változtatta meg, és ezáltal konzerválta a földéhséget, hiszen a város földjeit elvette és kiosztotta a telepeseknek, így a lehetséges tartós bérletektől tömegeket zártak el. Ezzel az agrárszegénység egy részét vándormunkára kényszerítették, de komolyabb lakossági elvándorlás nem indult meg a térségből. Az eseménysort az identitás szemszögéből, a szépirodalomban Herceg János világította meg a Kalangya folyóiratban.3 A két telepes falu - Vojvoda Zimonjié és Velebit - kompakt szerb közösséget alkotott, körbe vette őket a magyar tanyavilág, viszonylag messze voltak a várostól és nyelvileg, kulturálisan, valamint vallásilag és földrajzilag is zárt közösséget képeztek. A városban élő szerb családoknak a zöme viszont még a határőrvidéki korszakban került a közösségbe, beilleszkedtek ugyan, de őrizték különállásukat, még akkor is, ha közben, a magyar impérium idején jelentős volt társadalmi szerepvállalásuk (jegyzők, bírók, városi képviselők, rendőr- és tűzoltóparancsnokok, 3 HERCEG János 1944. 65-75. 182
