Kothencz Kelemen (szerk.): Migráció és hagyomány-formálódás a történeti Duna-Tisza közi nemzetiségek népéletében - Bajai dolgozatok 22. (Baja, 2018)
Papp Árpád: A vajdasági magyarok elvándorlásának sajátosságai a rendszerváltást követő időszakban - a nemzetközi migrációs trendek figyelembevételével
A VAJDASÁG] MAGYAROK MAGYARORSZÁGON A vajdasági magyarok - és az közép-kelet-európai nemzeti kisebbségek - történelmük során a többségi/kisebbségi dichotómia végpontjai között élték életüket, maradva vagy elvágyódva szülőföldjükről. Amellett, hogy a vándorlások kiváltó okait több módon csoportosíthatjuk, a legmerevebb módszer is a vonzó és taszító tényezők felsorakoztatását vállalja magára. Ahhoz tehát, hogy a Vajdaság területén állandó tartózkodási hellyel, lakcímmel rendelkező, magukat magyar nemzetiségűnek valló személyek (rövidebben: vajdasági magyarok) múlt század kilencvenes éveitől tapasztalható elvándorlását egy tágabb fogalmi környezetbe helyezzük, ugyanolyan ismérvek mentén kell leírnunk - első lépésben - az 1920-as impériumváltástól vajdaságiként értelmezhető magyar (és nem magyar), illetve az 1867-es kiegyezéstől az Osztrák-Magyar Monarchia magyarországi megyéiben tapasztalható vándorlást. A menekültügyi szerveknél elsősorban „valódi menekültek” jelentkeztek a háború sújtotta övezetekből. Vélhetően ők azok, akiknek nem voltak rokonaik, barátaik, hanem elsősorban a háborútól nem sújtott és befogadásukra hajlandó területet látták Magyarországban és a befogadásukra létrehozott táborokban. A rokonoknál, ismerősöknél menedéket találó magyarok és horvátok nem teljesen ismeretlen területre érkeztek, éppen ezért nem kényszerültek a - megítélésük szerint - teljesen kiszolgáltatott helyzetet, a menekülttáborok világát elfogadni. Feltételezhető, hogy a már meglevő rokoni és baráti kapcsolatok révén a menekültügyi szerveknél bejegyzett magyar nemzetiségű menekülteknél nagyobb számban és arányban találtak menedéket egyének ezrei. A vajdaságiak első (a polgárháborút megelőző 1989-1991-es időszakban) hulláma Magyarországon nem menekült, rájuk a bevándorló kifejezés illik. Ok alapítják meg a később helyzeti előnnyel (tőkével) rendelkező vállalatokat, kft.-ket, bt.-ket. A hiánypótló, illetve tercier szektorban találnak megfelelő talajra. A polgárháború közvetett és közvetlen veszélye elől menekülők és menedékesek már kevesebb tőkével, gyakran az otthoni kapcsolatokra támaszkodva6 jutnak át, és lelnek munkahelyre. A válság állandósodása után érkeznek a tőkével nem rendelkező, gyakorlatilag vendégmunkásnak (bérmunkásnak) tekinthető személyek. A második csoport is tartalmaz ilyen elemeket. Egységes jellemvonásuk, hogy az otthoni ingatlant nem, vagy csak ritkán értékesítik, így a visszatérés lehetősége számukra nyitott marad.7 6 „1992-ben rendkívüli és sokszor ismételt hangsúlyt kapott a rokonság. A fiktív rokonság és a szomszédság fogalmát (a két utóbbit szükségszerűen és találékonyan a tábori viszonyokhoz igazítva) a hagyományos és modernebb szférák határain túlra is kiterjesztették: ezek gyakran átlépik az etnikai csoportok és régiók határait. Tizenöt hónappal később, 1993 augusztusában folytatott terepmunkám idején [...] már kevesebb jelentősége volt a fiktív rokonságnak, az újonnan szövődő barátság és szolidaritás struktúrájának és érzetének, mint korábban.” HUSEBY-DARVAS V. Éva 1994. 133. 7 „[...] a Vajdaságból érkezők [menekültek - A Szerző] döntő többsége azt válaszolta kérdésemre, hogy a megtorlás, a katonai bevonulás és a várható nehézségek miatt jött Magyarországra. [...] A háborús események által közvetlenül is érintett területekről (Baranyából és Szlavóniából) érkező menekültek indítékát legtöbb esetben maga a háború, illetve a közvetlen életveszély jelentette. A menekültek között a horvát nemzetiségűek száma volt a meghatározó, de érkeztek német, cigány és szerb nemzetiségűek is. [...] A táboroknak sajátos belső szabályozási rendje alakult ki, amely nagyrészt vagy szinte kizárólag 163
