Kothencz Kelemen (szerk.): Migráció és hagyomány-formálódás a történeti Duna-Tisza közi nemzetiségek népéletében - Bajai dolgozatok 22. (Baja, 2018)
Schön Mária: A hajósi nép és egy ajósi család kálváriája a II. világháború utáni évtizedben
elsős. Be kellett költöznünk a faluba. Az iskola adott nekünk egy szobát. Egy télen át egyetlen szobában laktunk: én meg az Apa meg a két lányunk, mink négyen. A Nagymama meg a Nagypapa kinn maradtak a tanyán. Nyolcadik lakóhelyünk Mivel megürült a Bujdosónak a Fehér pék háza benn Sükösdön, a gazda beengedett oda bennünket. Az volt tehát a nyolcadik helyünk. Ott egy évig laktunk, míg onnan is ki nem raktak bennünket. Kilencedik lakóhelyünk Beraktak egy szegényes, nádfödeles házba a Fölvégen. Egy néni lakott benne egyedül. Betettek egy szoba-konyha-kamrába a Treza nénihez. Erre azt mondta az apósom: Na, innen már nem tesznek ki bennünket! Innen majd már hazamegyünk! Az volt a kilencedik helyünk. Egy évig laktunk ott. És akkor hírt kaptunk. A sógornőm és a Sziegl Juli jött szólni, hogy most eladó a házunk. És akkor elfogott a honvágy. Akkor csak repülni szerettem volna haza. Jaj! Másnap az apósom mindjárt hazament Hajósra. Igen, de a telepes a lelépésért pénzt kért. Mi pedig szegények voltunk. De a lelépési díjat meg kellett fizetnünk. Azért kellett lelépést fizetni, mert nem tudtak elköltözni. Nem tudlak volna autót bérelni. Azért kellett fizetnünk, hogy el tudjanak menni. Kölcsön kellett kérnünk pénzt. És akkor hazaköltöztünk február 2-án '53-ban. Két szekérrel költöztünk, arra fölfért mindenünk. Tizedik lakóhelyünk: ismét a szülői házban Február 2-án hazaköltöztünk, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján. Az lett a tizedik helyünk. És akkor nagyon szegények voltunk. A házban nem volt semmi. Telepesek laktak benn, öt családjuk volt, és Okécskéről jöttek. Mindent, de mindent elvittek, a teljes bútorunkat meg amit találtak. A házban semmi nem maradt, mindent elvittek, ami a miénk volt. Megláttam egy sámlit, amit a Nagypapa, az apósom csinált az anyósomnak, azzal ült ki a ház elé az asszonyokhoz. Fogtam és eldugtam az első szoba ajtaja mögé, és ráhajtottam az ajtót, hogy el legyen takarva a sámli. De az aszszony külön visszajött a sámliért, és elvitte azt is. A házban semmi nem maradt, csak a szögek a falban, amiket nem tudtak kitépni. A többit mind elvitték a házunkból. És amikor elmentek, kimentek a kapun, gyorsan becsuktam utánuk a kaput, és azt mondtam: De szerencsétek ne legyen! És ráztam az öklömet utánuk. És mi történt? Nagy volt a sár, és lenn a kastélynál az autóval belecsúsztak az árokba, nekimentek ott egy nagy falnak, és a bútorok összetörtek. Azok az emberek mesélték, akik látták. Mert megrekedtek a sárban, és az autó belecsúszott az árokba. Akik segítettek nekik, azok az emberek mondták, hogy összetörtek a bútorok. De milyen nagyon szegények voltunk, mikor hazajöttünk! Én mindig csak a mások szalma- és szénakazlait láttam. 133 T I
