Kothencz Kelemen (szerk.): Migráció és hagyomány-formálódás a történeti Duna-Tisza közi nemzetiségek népéletében - Bajai dolgozatok 22. (Baja, 2018)
Kuti Klára: A migráció múzeumi megmutatása, példák a tatai német nemzetisgéi múzeum gyakorlatából
normája közötti versengésben értelmezi. A hazai német kisebbségi csoportidentitás meghatározó faktora az 1945-öt követő kitelepítés (ideértve most a meghurcoltatások, kényszermunka, jogfosztás minden formáját). A kitelepítés mint identitásformáló jelenség lényegi módon és visszamenőlegesen befolyásolja a betelepedés mint identitásfaktor jelentését. A kettőt már nem lehet szétválasztani egymástól, egyik értelmezése sincs meg a másik nélkül. A kitelepítés - itthon a kibeszéletlenségbe, feldolgozhatatlanságba kényszerített - traumája visszahat a betelepítés mítoszára, és kiegészül a két világháború közötti időszak mítoszteremtő ideológiájával: az érintetlen, tiszta német kultúra megőrzésével vagy a török utáni pusztaság - creatio et nihilo - kultúrateremtő pionír hirdetésével. A jelenkori német identitásmintázatokra és -diskurzusra jelentős erővel hatott a kitelepítetteket Németországban ért trauma és megbélyegzés {magyarok, cigányok, fokhagymaevők). A gúny és kirekesztés ilyen megfogalmazása fokozta a hontalanság és számkivetettség érzését, ami visszahatott az egykori honfoglalás mítoszára. A kitelepítettek későbbi integrációját, illetve annak értelmezését a hatvanas években meginduló dél-európai vendégmunkás-migráció gyorsította fel. Seewann ebben és más írásaiban is hangsúlyozza, hogy a második világháború végét megelőzően a hazai németség a hazai társadalomban elismerten integrálódott, a vidéki- és városi munkamegosztásban biztos és nagypresztízsű pozíciót tudhatott magáénak, a paraszti és polgári értékrendben is a szorgalom, fegyelem és vagyonosodás attitűdjei révén tekintélyes helyet foglalt el. Az 1948 utáni hazai kisebbségpolitika az anyanyelvi oktatás ellehetetlenítésével kikényszerítette és felerősítette a nyelvvesztésnek és nyelvváltásnak a folyamatát, ami egyrészt megerősítette a kitelepítés identitásképző erejét: a hazai német nemzetiség végének prognózisát, ill. tovább erősítette az önkéntes migrációt - a városokba és az iparba - hisz a lokális (nyelvi) közösségek felszámolásával a nyelvi asszimiláció és elvándorlás kézenfekvő megoldásnak tűnhetett. Az 1948, ill. 1958 utáni kisebbségpolitika a hazai nemzetiségek számára a zene, tánc, folklór területében szabta meg a lehetséges identitásmintákat, egyéb társadalmi, szociális vagy politikai szerveződés vagy közösségtudat tiltás alá esett. Tehát a migráció univerzális fogalma - benne a betelepedés, a mobilitás, a rugalmasság és rizikóvállalás, továbbá a kitelepítés, diszkrimináció, a haza elvesztésének traumája összes összetevőjével - a hazai német nemzetiség történetét és identitásmintázatait végig kísérő fogalom. Minél tágabban értelmezzük azonban a migráció jelenségét, annál feltűnőbb, hogy a közép-kelet-európai etnikus csoportok története - megkerülve a nacionalizmuselméleti magyarázatokat - migrációtörténeti szempontból is elbeszélhető és párhuzamba állítható. Ha megnézzük a migrációmúzeumokat és -kiállításokat, láthatjuk, hogy sokan sokféleképpen közelítik meg a témát: bevándorlási és kivándorlási múzeumok, kitelepítés-kiállítások, kisebbségtörténeti vagy egyéni életútbemutatások szép számmal találhatók a nemzetközi múzeumi tájképen.8 Példaként álljon itt a stuttgarti Haus der Geschichte állandó kiállítása, melyben a migráció mint sikertörténeti narratíva jelenik meg. Az újonnan, saját gyűjtemény nélkül alapított múzeum Baden-Württemberg tartomány mint politikai közösség létrejöttét mutatja be. A migráció termének fényinstallációjában német nevek úsznak kifelé-elfelé, és idegen hangzású nevek úsznak 8 Vö. OHLIGER, Wemer 2011. 102
