Kothencz Kelemen (szerk.): Víz, ember, örökség. Tanulmányok a 90 éves született Solymos Ede tiszteletére - Bajai dolgozatok 21. (Baja, 2017)
Kunkovács László: Halászat: ősfoglalkozás, ősgondolkozás
Ez az ember az én szememben irigyelt tudás birtokosa volt. Kifinomult természetismerete következtében egymás után szedte ki a termetes halakat - csukát, kárászt, compót, pontyot. Elől, a csapattól ötven méternyire, leeresztették a jókora emelőhálót, úgy, hogy a túloldalát kissé megemelve, rekesztéket képeztek vele. Időnként felemelték, mert idáig jutottak a menekülő halak. Később is találkoztam ezzel a csupa izom, bamaképű tiszaladányival, aki, mintha a víz alá látott volna... Fotómat, képletesen szólva, akár az idők kezdetére dátumozhatnánk. És most elindulnak a gondolataim: netán ugyanezt a képet látnánk, amikor a kiűzetés után ősapánk gondoskodni kényszerült a családjáról? A tiszaladányi csapat bizony orvhalász volt. Legyünk megbocsájtók, hiszen igazából senkit nem károsítottak meg, s általuk visszalapozhatunk a régmúltba. Halászaink mindig is előszeretettel használták a kisebb szerszámokat, köztük az ollóshálót, amit Hódmezővásárhelyen örökítettem meg 1993-ban. (4. kép) Ha úgy rendelkeznek, hogy ezek közül az ősi eszközökből többfélét használhatnak az úgynevezett kishalászok, az útja lehet halászati kultúránk szolid továbbélésének. Beszélünk a csíkászatról, múlt és jelen időben. A réti csík egykor ínségeledel volt mocsaras vidékeken. Védett faj lett, de csak azért, mert már nem vagyunk bőviben élőhelyeinek. Fülembe jutott, még 1998-ben, egy alig hihető hír, miszerint van egy csíkász az Ipoly vidékén. Szinte el se tudtam hinni, de a lehetetlen ambicionált: megtalálni a varrótűt a szalmakazalban. Sorra jártam az Ipoly-menti falvakat. No, nem mindet, mert volt olyan sejtésem, hogy ott keressem, ahol a folyócska vize szétterül, így találtam rá egy öregre, akinek felmenője Trianon előtt halász volt. Tudta, hogy vadvízi portyái törvénybe ütköznek. (5. kép) A magyar halászat könyvében a nyári csíkászattal találkozunk, de a téli változat csak a fotósorozat révén tanulmányozható. Mondta, ő máskor nem is csíkászna, télen viszont, amikor a mocsár letisztul, a csík elveszíti iszapízét. A fogásmód párhuzama annak, mint amikor nézzük a Magyar halászat könyve rajzolt ábráját. A lápon, egy kosámyi területen kitisztítják a növények fonadékát. A nagy oxigénigényű, béllégzéssel is megáldott halacskák odasereglenek. Ide kell beilleszteni a csíkvarsát! Télen a lék révén jutnak friss levegőhöz a pipálgatásra odagyűlő csíkok, de csak addig, amíg a lék be nem pillézik. Hogy a lék a belébújtatott csíkvarsával minél tovább működhessen, nádból és mindenféle giz-gazból szinte kazalnyi hőszigetelést hordanak rá. Lám, ha tudnának erről, az nyomra vezetne, és egykettőre rajtakapnák télidőben a csíkászt... Az öreg tudta, ez büntetendő, s vonakodott attól, hogy végigfényképezzem. Végül azt a hivatalt és azt az ember kerestem meg, aki egyszer már megbüntette. Meggyőztem, hogy a tudomány meg fogja köszönni, ha valaki megörökíti a csíkászat téli változatát, ami Herman Ottó híres monográfiájában se szerepel.5 így készülhetett el a 2001-ben publikált fotósorozatom. Az is jó, hogy sikerült megörökíteni, még mielőtt megtiltották, a fenékhorgok használatát. Azt, hogy miként szedik a felcsalizásra való kérészlárvát. Itt meg a természetvédő szisszenne föl, holott az egész országban 10-20 ilyen halász lehetett. Kártételük elenyésző, ha arra gondolunk, hogy az élőhelyekre nem gondoló vízszintingadoztatások trilliószám pusztították a kérészt. 5 HERMAN Ottó 1887. 16
