Kothencz Kelemen (szerk.): Víz, ember, örökség. Tanulmányok a 90 éves született Solymos Ede tiszteletére - Bajai dolgozatok 21. (Baja, 2017)
Kunkovács László: Halászat: ősfoglalkozás, ősgondolkozás
A padlássöprések idején a mi családunk is támaszkodhatott a halfogó önellátásra, hiszen mi, tekergő gyerekek, ha akartuk, garantáltan meghoztuk a főzet halat, a másfél kilónyit. Aprólékosan ismertük a környék vadvizeit. Műveltük a kézzel vagy feneke vesztett szilvás kassal való halászatot. Madzagos horgászfelszerelésünkkel akárhány törpeharcsát vagy keszeget kifogtunk. Az „osztályharc” mélypontján, emlékszem, volt, hogy hetente ötször is halat ettünk... Belülről láttatva írok ezekről. A természettel szervesülő ember érdekel, maga az élet. A néprajzkutató, ha egy régmúlt időkre jellemző jelenséget - Uram bocsá’ - az orvhalásztól tud meg, megengedő hozzáállást tanúsít. Példáimnál soha nem haladták meg az önellátás mértékét, távol álltak a vizek kirablásától és a haszonszerzéstől. Szívet melengető volt megtudni, hogy egy idős halász olyan eszközt is készített magának, ami csak egyetlen halfajhoz és az esztendő csak egy rövid időszakában volt használható. Az eszközök sokféleségére, a sziporkázó leleményre, a gazdag természetismeret birtokosainak mindennapjaira vagyunk kíváncsiak, s örülünk, ha sokféle szerszámmal dolgoznak. A legújabb halászgenerációk már nem csak a felmenőiktől és a tatai szakiskolától kapták a tanítást. Ne csodálkozzunk, ha vannak, akik megfertőződnek korunknak a fogyasztói világ mértéktartást nem ismerő, a jövőt felfaló világlátásával. Az etnográfus szemében a kishozamú szerszámok ügyes váltogatása tesz szimpatikussá egy halászt. Az újabban terjedő hatalmas „leshálók”, amelyek alig adnak esélyt a hal menekülésének - ez már nem kultúra. Emlékszem, a régi falu világában senki nem akart meggazdagodni, elég volt tisztességgel megélni. Miközben megmaradtak a patinás halászfamíliák, akiknek tiszta gondolkodásában vakon hihetünk, eközben a vizek olyan kiszipolyozóiról is hallunk, akiket már a kezdet kezdetén büntetni kellett volna, mert ha nem, akkor az egész halászközösség megítélése szenved csorbát. A céhek annak idején nyomban kipöndörítették a nem odavalókat. (A tavalyi országos halfőző versenyen az a kérdés járta: Be kell-e tiltani a gyorshajtók miatt az autóközlekedést?) A népélet kutatója továbbra is az értékeket keresi, óvja. Engem nem a halhús beszerzés érdekel, hanem azok az elmés megoldások, hogy elveszünk a természet javaiból, de nem felélve azt. A néprajzos nem a nagyüzemnek örül, hanem a természettel őseredeti összefonódásban élő embert akarja mind tovább köztünk marasztalni. Találni még mesésen szép, ősi hitvilágunkba vezető szálakat is. A Hármas- Körös vízi szörnye, amely egy óriásharcsa és egy szakállas vízi ember keveréklénye. Engem is ijesztgettek vele kiskoromban. - Fiam, folyton a Körözs alatt bódorogsz. Gyere meg sötétedés előtt, mert beránt a topelec!6 A múlt év decemberében fölkerekedtem, hogy még egyszer körülnézzek Bátán. Harminc éve itt bukkantam rá a tartósítás ősi módszerére. A szárított halat errefelé szivorított halnak mondják. (6. kép) Bátán 2015-ben ismét szenzációra találtam. A ló lábszárcsontja helyett itt mindenki a szarvasét használja a kecéhez. Kicsit rövidebb amannál, ezért 13-at fűznek föl. 6 KUNKOVÁCS László 1993. 17
