Kothencz Kelemen (szerk.): Víz, ember, örökség. Tanulmányok a 90 éves született Solymos Ede tiszteletére - Bajai dolgozatok 21. (Baja, 2017)
Paládi-Kovács Attila: Fahajó, ladik, dereglye a Dunatájon
SZÁLLÍTÁS CSÓNAKON A MAGYAR DUNATÁJON BÖDÖNHAJÓ, CSÓNAK, LADIK, DEREGLYE PALÁDI-KOVÁCS Attila A folyószabályozások, a sárrétek, lápok lecsapolása előtti századokban a magyarság jelentős hányada vizek között élt, maga is „vízen járó” volt. A vízi közlekedő eszközök formáit, típusait természetesen a halászok és a hajósok, révészek foglalkozását, életmódját kutató etnográfusok vizsgálták elsősorban. Legelőbb Elerman Ottó, Jankó János és Solymos Ede halászati tárgyú műveihez fordulunk, amikor a magyar nép vízi járműveiről kívánunk mélyebb ismereteket szerezni.1 Azonban az átkelés a folyón, az utazás és szállítás a vízen életszükséglete volt a folyók, tavak mellékén élő egész népességnek. Erre a halászok, a hajósok, a révészek járműveit, tevékenységét és életmódját bemutató munkák is sok utalást tesznek. Csermák Géza, Betkowski Jenő, Gráfik Imre műveiben a hagyományos hajózás, hajóvontatás történeti néprajzát feltáró munkáiban szó esik a helyi érdekű vízi közlekedés eszközeiről, módozatairól is.1 2 Még több adalékot találunk a víz menti tájak régi népéletét, történetét bemutató néprajzi szakirodalomban. E tekintetben a Duna menti, a kisalföldi vízjárta tájak és a Tisza vízvidékéhez tartozó rétségek, lápvidékek falvai között nem sok eltérést találunk. A Tolna megyei Sárközről Andrásfalvy Bertalan közölte, hogy a lakosok az 1880-as évekig a szőlőjükbe is csónakon, ladikon jártak. Az asszonyok, noha nem szerettek ladikon járni, de nekik is járniuk kellett a szőlőt munkálni. Decsről az asszonyok a kis libákat ladikon vitték ki Városhelre legeltetni. Csónakon jártak a szállásokon tartott jószágot etetni és csónakon vitték haza a napi fejést is, amikor magas volt a vízállás. A férfiak tavasszal ladikról vágták a zsenge nádat állataik takarmányozására. Előfordult, hogy csónakról sarlóval aratták a búzát, vágták le a vízből kiálló kalászokat. Csónakon jártak ki az ártéri gyümölcsösökbe, a káposztás- és hajmáskertbe; a bátaiak a Szulakba, Nagyszigetbe, a nyékiek Pörbölybe, a mohácsiak, szekcsőiek a Szigetben lévő veteményeskertjeikbe.3 Hasonló helyzetet írt le Kiss Lajos a Rétközben fekvő Beszterecről szóló cikkében, majd a Régi Rétköz címen kiadott forráskiadványban. Csónakja ott is majd minden gazdának volt. „Nagy vizek idején a lakodalmas menet is csónakon húzódott egyik faluból a másikba; így vitték a keresztelendőket a templomba, sőt a halottakat is a nyugvóhelyükre.”4 A szomszédos Bodrogköz népének emlékezetében még az 1960-as években is élénken élt az árvíz-mentesítés előtti állapot képe. A lápok között meghúzódó falvakban a csónak volt a fő közlekedő eszköz, a hajók a vízig húzódó telkek aljában álltak kikötve. A legények csónakon keresték fel időnként a szomszéd 1 HERMAN Ottó 1887., JANKÓ János 1902.; SOLYMOS Ede 1965.; 1996. 2 CSERMÁK Géza 1956.; BETKOWSKI Jenő 1955.; GRÁFIK Imre 1971.; 1993.; 2001.; 2004. Egyetlen község, Foktő vízi életét, minden vízi járművét bemutató monográfia: KUCZY Károly 1976. 3 ANDRÁSFALVY Bertalan 1975. 224. 4 KISS Lajos 1922.; 1961. 25. Megjegyzi, hogy a rétköziek csillogó vizű ereken, vízi utakon közlekedtek, csónakon jártak mind a határukba, mind a szomszédos községekbe. 143
