Kothencz Kelemen (szerk.): Víz, ember, örökség. Tanulmányok a 90 éves született Solymos Ede tiszteletére - Bajai dolgozatok 21. (Baja, 2017)
Paládi-Kovács Attila: Fahajó, ladik, dereglye a Dunatájon
falvak lányait. Utolsó útjukat is csónakon, hajón tették meg; több falu temetőjét az év nagyobb részében nem is lehetett másképp megközelíteni.5 Györffy István az egykori Nagykunságot természeti képét jellemzi egy 1699-ben készült határleírás nyomán. Megállapítja, hogy náddal, gyékénnyel felvert rétség volt az egész táj, s a német leíró szerint: „A lakosok csak csolnakkal tudnak egyik helyről a másikra járni.” Ehhez hozzáfűzi a szóhagyományt és saját emlékeit a karcagi vízi világról: „Apámtól hallottam, hogy Karczagról Füzesgyarmatra - pedig jó 36 kilométer távolság - a vásárra hajón járt. Sőt gyermekkoromban több városszéli udvaron magam is láttam hajó t [...] csak alfélé lélekvesztők voltak, de ha a rétes emberek kezükbe vették a csáklyát, az ereken, /bkokon, tiszta kon, rókákon, hajó csapásokon olyan hirtelen átlökték a hajót oda, ahová kellett...”6 A kunsági városok jobbára hajón közlekedtek egymással és a bihari településekkel. A nádudvariak hajóra szállva két éren át érték el Püspökladány szélét és egy harmadikon a falu közepéig eljuthattak. Földes lakosai a Kálló éren és a Derékréten hajóztak le a Nagysárrétre. A Karcagra menő ladányiak - amikor a Tisza kiöntött - csónakon eljutottak a Morgó csárdáig, ott volt a „legalkalmasabb karcagi kikötő. A csárda körül volt cövekelve csolnakokkal.”7 A Nagy-Sárrétben fekvő Komádit Györffy István valóságos „kis Velence”ként jellemzi. A falu határát a lecsapolás előtt mintegy 15 ezer hold nádas borította, a faluból csak két helyen lehetett szárazföldön kijutni. „Még a halottakat és csónakon hordták a temetőbe. Valóban nagyszerű volt látni 40-50 csónakot egy temetésen, amely csónakraj előbb a templom mellett kötött ki, hová szintén többnyire csónakon jártak.”8 A tiszántúli sárrétek jellegzetes foglalkozása volt a vízi fúvarosság, amire a „nádbakony” sűrű rengetegét és a vízi utakat jól ismerő „pákászféle emberek” vállalkoztak. Szűcs Sándor a régi Bihar vármegye levéltárában tanulmányozott egy kéziratos térképet, mely a XIX. század elején készült és jelzi a hajócsapásokat is. Feltünteti a Berettyóba torkolló ,,[Füzes-]Gyarmati Hajó Ut”-at és jelzi a „Szerepi Hajó Ut”-at is. Ezeken a vízi utakon jutottak el a mocsárvilág bihari oldaláról a Nagykunságba (Karcag, Túrkeve, Mezőtúr) és a sárrétek nagyobb községeibe (Szeghalom, Körösladány, Dévaványa).9 A Kisalföld központi tájainak lakossága, különösen a Szigetköz, Tóköz, Rábaköz, a Hanság és a Csallóköz, Csilizköz népe századokon át ki volt szolgáltatva az árvizeknek. Vizekkel szabdalt határának gazdasági hasznosítása kis víz idején is megkövetelte a vízi járművek alkalmazását. Ezért az érintett földmíveseknek is volt valamilyen eszköze, kinek ladikja, hajója, kinek dereglyéje. A szigeteken tartott lovak, marhák csapatait átúsztatták a Dunán, amikor árvíz közelített, maguk ladikon követték a jószágot. Az ún. „libaszigetekre” ladikon vitték ki a kitollasodott libákat és kacsákat, ahol azok késő őszig megéltek. Nem őrizte őket senki. A szigetet a vízi szárnyasok nem hagyták el, éjszakára a csavargásra hajlamos lúdcsapatok is visszatértek. Vízen vagy vízparton háltak. Rossz időben behúzódtak a bokrok, fák alá. Az egy banyához (anyalúdhoz) tartozó libák összetartottak. Vasárnaponként a gazdasszonyok ladikon 5 BALASSA Iván 1975. 70. 6 GYÖRFFY István 1941. 5., 18. 7 SZŰCS Sándor 1942. 103-104.; 1977. 17. 8 GYÖRFFY István 1941. 30. 9 SZŰCS Sándor 1942. 105.; 1977. 17. 144
