Kothencz Kelemen (szerk.): Víz, ember, örökség. Tanulmányok a 90 éves született Solymos Ede tiszteletére - Bajai dolgozatok 21. (Baja, 2017)
Schleicher Vera: Sport, rekreáció, hobby. A balatoni horgászat mint az önmegvalósítás terepe
vízparti időtöltésként kezdtek horgászni. Számuk 1938-ban elérte a 2000 főt. A nyári szórakozásból később sokuk esetében lett szenvedély, egy életen át tartó hobby, amely azonban nem önmagában mint „horgászat”, hanem elsősorban a Balatonhoz kapcsolt nyaralói identitás részeként értelmezhető. Ekként egyenértékű a balatoni fürdő- és nyaralói kultúra egyéb elemeivel. A balatoni horgászat másik történeti szála az őslakosság gyakorlata volt. Az idegenforgalomban munkát vállaló helyiek és a Balatonba folyó sédek, gátak, árkok partján legeltető gyermekek az XIX-XX. század fordulójától kezdve egyre többen ragadnak horgászbotot, annak pénzbe nem kerülő, házilag barkácsolt vagy nyaralóktól levedlett változatát. Legkésőbb a 1930-as években tehát, amelyre adatközlőink gyermekkori emlékei vonatkoznak, az őslakosság vízi kultúrájának is része lett a horgászat, amely kompatibilis volt az egyéb (kis)halászati formák 1960-as évekig fennmaradt rendszerével. E társadalmi csoport számára a horgászat nem napi, nem nyári tevékenység és semmiképpen sem az identitás része volt, hanem elsősorban tudás, lehetőség, amely csak jóval később, az életforma és az értékrend változásával hasonult formailag és funkcionálisan is a nyaralók horgászatához. Mit is jelentsen ez? Amíg az 1940-50-es években az idősebb csopaki vagy zánkai, keresztúri vagy szárszói föld- és szőlőbirtokos parasztember életvitelében, gazdálkodási stratégiájában helye volt a februári szigonyos csukázásnak, a tavaszi gyaloghálós keszegezésnek vagy a rejtőzködő, esetleg éjszakai horgászatnak, addig elképzelhetetlen volt, hogy ezek az emberek vasárnap délutánonként a mólón ücsörögve horgásszanak. Az őslakosság horgászata csak a hatvanas évek elejétől, az idegenforgalom erősödésével, de főként a téeszesítéssel bekövetkező perspektívaváltással került át egyre inkább a nyilvános térbe, idővel akár horgászegyesületi tagság formájában is. Ezen a csatornán számos, a vízzel és a hallal kapcsolatos hagyományos tudás konvertálódott a balatoni a horgász-praxisba: a helyek és időpontok megválasztásától kezdve a speciális halkonzerválási eljárásokig. Megkockáztathatom tehát az állítást, hogy a helyiek balatoni horgász-identitása a népi halász-orvhalász identitás részeként formálódott ki és mentődött át a XXI. századba. A tudásnak és a mentalitásnak ez az „átmentődése” egyes horgász személyek életútjában egészen tárgyszerűen végigkövethető. A „mióta horgászik” kérdésre adott válasz szinte szóról szóra ismétlődött egy-egy idősebb balatonkeresztúri, paloznaki, alsóörsi stb. horgász-adatközlőnkkel készített interjúban: Mióta horgászom? Hát, amióta nem tudok már futni. A nyaralók és őslakosok horgászata közötti finom különbségtétel azonban kizárólag a horgászat társadalmi-kulturális vonásait fürkészve tűnik érvényesnek. Megfelelő távlatból szemlélve a balatoni halzsákmányolás könnyen értelmezhető rendszert alkot, pontosabban alkotott egészen a 2010-es évek közepéig. A rendszer három szereplője a halász, az orvhalász és a sporthorgász volt, és már egészen korán, az 1920-as években nyilvánvalóvá vált, hogy a háromból legfeljebb kettő számára kínál tálcán valamiféle szilárd megélhetést, illetve identitást a Balaton. Az együtt-zsákmányolás 100 esztendejében voltak szerencsésebb időszakok: ilyenkor az egyensúly valamelyest helyreállt, és a három szereplő, ha nem is békében, de viszonylagos nyugalomban jutott a magáénak gondolt halmennyiséghez. A különböző okokból bekövetkező ökológiai válságok idején azonban ismét azonnal a régi 194
