Kothencz Kelemen (szerk.): Víz, ember, örökség. Tanulmányok a 90 éves született Solymos Ede tiszteletére - Bajai dolgozatok 21. (Baja, 2017)
Schleicher Vera: Sport, rekreáció, hobby. A balatoni horgászat mint az önmegvalósítás terepe
szenvedéllyel, és a régi retorikával erősödött fel a háborúság. Vajon hogyan lehetséges, hogy újabb és újabb horgásznemzedékek, 1900-ban, 1930-ban, 1980-ban és 2010- ben ugyanazokat a mondatokat mondták ki, írták le „ellenségeikről”: halászokról és orvhalászokról? Meglátásom szerint csakis úgy, hogy a horgászok az idők során horgász-identitásukba építették ezt az ellenségképet. A sporthorgász kudarcának oka a kapzsi halász, aki a nádfalig keríti hálóját, és a még kapzsibb orvhalász, aki ívás közben rabolja le a halállományt. Az érdekeiket egyre erőseben érvényesítő horgászok az 1980-as évek végén fogalmazták meg először kizárólagos követelésüket a Balaton vizének halaira. Érveik között hangsúlyozták, hogy befizetéseikkel a tó eltartóinak tarják magukat, és hogy a kapott szolgáltatás nem áll arányban a ráfordítással. Valóban, a 1990-es és 2000-es évek a fogások tekintetében a Balaton legrosszabb évtizedei voltak, a hazai rekordlistáról eltűntek a balatoni eredmények.4 Ha a horgászatot sportként fogjuk fel, mint ahogyan azt elnevezése, a hazai és nemzetközi versenyszervezés, az önállósodó dobósport sugallja, valóban mintha a feltételek nehezedése következett volna be. Egyre több sporttárs, egyre kevesebb hal. Az igazi sportember, azonban mint ismeretes, nem a másik sportolót győzi le, hanem saját magát és a körülményeket. Ebben a küzdelemben mind több és több kifinomult eszköz állt-áll a horgász rendelkezésére, köztük olyanok, amelyeknek sportszerűségét időről-időre maguk a horgászok kérdőjelezik meg. Horgászkörökben, szaklapokban mindig is folytak-folynak viták bizonyos sportszerűségi kérdésekről, és ezek baráti társalgás közben is rendszeresen felmerülnek. (Elsősorban olyan összefüggésben, hogy a horgásztárs vajon mennyire sportszerű.) Az 1940-es években pl. az éjszakai horgászatot, a következő évtizedekben a peremfutó orsót tartották sportszerűtlennek, a balinozásban a kishalas horgászatot a villantóval szemben, a harcsahorgászatban a halradart, és így tovább. Lehet ezen újsághasábokon és egyesületi gyűléseken hosszasan vitatkozni, csakhogy — szólhat közbe a kérdőívek válaszaira is támaszkodó elemzői nézőpont - a balatoni horgászok fő zsákmánya egyáltalán nem a balin, hanem a ponty és a harcsa. A parti vendéglők konyhájára nagy tételben szállított harcsát élő gilisztával fogják, ami a horgászetikett szerint messze nem „fair play”-módszer, sőt: egyes országokban állatkínzásnak minősül. De mit szóljunk akkor a fenekező pontyhorgászathoz, amelyet napokig tartó beetetés előz meg... De tovább is mehetünk, hiszen a kilencvenes évek óta a Balatonon is terjed a bojlizás, amely a horgászt lényegében mentesíti az erőfeszítések alól. Parti sátrában tanyázva, napozva, sörözve várja a kapásjelző riasztását, és aztán kihúzza a 10-15 kilogrammos óriáspontyot, amelynek esélye sincsen leakadni a horogról. A fair play szabályok szerint ezeket a pontyóriásokat - sebkezelés és fényképezés - után vissza kell engedni a vízbe. Ez a Balatonon az esetek többségében nem történik meg. A sportszerűség fogalmának igazi próbatétele azonban a halászat leállításával köszöntött, illetve köszönt majd be várhatóan, hiszen egészen friss, hosszú távú társadalmi-kulturális hatásait illetően ma még nem ismert jogszabályi változásról van szó. Új szerepének megfelelően a halászati vállalat a Balatonon 2016. január 1-től kezdve kizárólag ökológiai célú halászatot végez, de mindenekelőtt halat 4 Vö. ZÁKONYI Botond 2004. 70-71. 195
