Kothencz Kelemen (szerk.): Víz, ember, örökség. Tanulmányok a 90 éves született Solymos Ede tiszteletére - Bajai dolgozatok 21. (Baja, 2017)
Ferkov Jakab: Mosás a Dunán és a mohácsi Junó szappangyár
FERKOV Jakab MOSÁS A DUNÁN ÉS A MOHÁCSI JUNÓ SZAPPANGYÁR A mohácsi Duna városi oldalán két helyen mostak a folyóban. Volt egy felső mosóhely és egy alsó. A felső a két rév - sokacrév és városi rév - közötti partszakaszon volt, a másik a városi révtől délre, a selyemgyár alatti partszakaszon, és egészen a Cigány zátonyig terjedt. Ez utóbbi jóval hosszabb volt, mint a felső, és „Sepácrév”-ként volt ismert. A két mosóhely megoszlásában szoros nemzetiségi elkülönülés nem volt, mindenki a közelebbi mosóhelyre igyekezett. Mivel azonban a felső jóval rövidebb volt az alsónál, nyáron előfordulhatott, hogy megtelt. Ezért kialakult az a gyakorlat, hogy évente kijelöltek egy-egy asszonyt, akinél a tumultus elkerülése végett, fel lehetett iratkozni a mosóhelyre. Az alsóbb partszakaszon erre nem volt szükség. A város távolabbi pontjairól, így például az egykori Német utcából és az „urak” vagyis a város polgári rétege többnyire otthon mosott, illetve mosatott. Azonban náluk is dunai vízzel történt a mosás, mivel a folyó vize sokkal lágyabb volt, és szebben mosott. Számukra hordókban vitték a Dunáról a vizet. Az utolsó ilyen dunai vízhordó fuvaros a „Braun bácsi” volt, aki egylovas kocsiján egy három hektoliteres hordóban hordta vizet és vödrönként 8-10 fillérért árulta. Az 1950-es években a Fodrász ktsz hajmosáshoz, még tőle szerezte be a vizet. Nagymosásokat általában a nagyobb mezőgazdasági munkák után, illetve között tartottak, valamint tavasz elején. Volt nyári és téli mosás, illetve ez utóbbi inkább késő ősszel, tél elején történt. A mosáshoz való szappant a szappanfőzőktől szerezték be. Mohácson két „szappanfőzőé” működött. Az egyik volt a „Nájzer szappanfőző”, a másik pedig Khón Manó szappanfőzdéje. Ez utóbbi műhelyből nőtt ki a Junó szappangyár. A dunai mosásnak Mohácson más módja volt nyáron, és más télen. A téli tulajdonképpen csak abban különbözött a nyáritól, hogy egyrészt ritkább volt, és a mosandó ruha, a mosást megelőzően, egy lúgos áztatást kapott, másrészt pedig az ezt követő dunai mosás legfeljebb csak fél napig tarthatott. A nyári mosásra viszont sokkal gyakrabban került sor, és a mosást megelőző lúgos áztatásra sem volt szükség. Továbbá nyáron kevesebb ruhával egy rövidebb mosásra is lemehettek a Dunára, míg több ruhával akár egész nap is eltarthatott. Ha nem volt sok a mosandó, akkor általában az asszonyok, lányok vagy gyerekek vitték le a Dunához. Ilyen esetben legtöbbször úgy vitték le a ruhát, hogy a mosószéket megfordítva, lappal helyezték fel a fejük tetejére, és a felfelé álló lábak közé helyezték a szennyest, de esetenként kosárba is vitték. A mosószappant a mosandó kelmébe csavarva vitték, és míg egyik kezükkel tartották a mosószék vagy kosár egyensúlyát a fejükön, a másikkal a mosófát, azaz a szapolyt vagy prátyákot fogták. Ez utóbbit a legények gyakran díszesen ki is festették, de az ilyen mosófával nem mostak, hanem az udvarlás egyik módja, vagyis szerelmi ajándék volt. Ha kissé több volt a ruha, akkor a vízhordórúd, vagyis az obramenica két végére akasztották, 185
