Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): …Éltem és művész voltam. Telcs Ede visszaemlékezései és útinaplói - Bajai dolgozatok 16. (Baja, 2011)
"…Éltem, és művész voltam". Telcs Ede visszaemlékezései
vésnék bizonyult, mint az édesanyja, és mikor a zene megszólalt, én rögtön táncra kértem. Én a táncban autodidakta voltam, gyakorlatom sem volt elég, de jó ritmusérzékem volt, partnernőm könnyed, kecses mozdulatokkal táncolt, és én néhány perc múlva úgy éreztem, mintha a felhők tetején lebegnénk, s csak én és a táncosnőm volnánk a világon. Minden csodásnak, álomszerűnek tűnt körülöttem, szóval negyedóra alatt fülig szerelmes lettem fogadott testvérembe. A tánc végén sajnos más kérte fel, és én csak messziről figyelhettem, amint egy idősebb, elegáns kollegám karjaiban keringőzött a bálterem parkettjén. Elnéztem karcsú alakját, kedves és szellemtől sugárzó arcát, elegáns megjelenését, és akkor saját magamra esett a tekintetem: a kissé kopott, rövid gyereknadrágra, zoknimra, rövid ujjú trikómra, és akkor - jaj! - eszembe jutott a nadrágomra varrt piros zászló, és elgondoltam, hogy ebben az öltözékben táncoltam én ezzel a tündéri lénnyel, és még azt gondoltam, hogy mi ketten a fellegek fölött lebegünk. Mit gondolhattak azok, akik így láttak bennünket, és főként mit gondolhatott ő - álmaim megtestesülése - rólam. Végtelenül elszégyelltem magam, és kínomban most már valódi könnyeket tudtam volna hullatni. El kell tűnnöm, volt az első gondolatom, de akkor talán soha többé nem látom viszont szerelmemet. Tépelődtem, hogy mit tegyek, végül Salzmann kollegámhoz fordultam segítségért, aki közel lakott a bál színhelyéhez, és megkértem, hogy adjon kölcsön egy rendes sötét ruhát, amibe gyorsan átöltözhetek. Ő készségesen elvitt a lakására, és kikereste részemre, bátyjának, Félix Saltennek egy régi szmokingját. Felpróbáltam a számomra szokatlan ruhát, mely várakozáson felül rendesen állt rajtam, és így visszamentünk a bálba. Partnernőm úgy látszik észrevette eltűnésemet, mert mihelyt beléptem, rám mosolygott, és én boldogan újból táncra kértem. Megkérdezte, miért öltöztem át, és én azt feleltem, hogy méltatlannak találtam, hogy vele maskarában táncoljak tovább, de mélyen hallgattam arról, hogy a ruha, amibe átöltöztem, nem az enyém. Az est folyamán még többször táncoltunk együtt, sokat nevettünk, és nagyon összebarátkoztunk, s én már újra a fellegek közt éreztem magam, mikor váratlanul új hideg zuhany zúdult a nyakamba. Mikor ugyanis a bájos kislányt karjaimban tartva véletlenül Félix Salten mellett keringőztünk el, ő odaszólt hozzánk: „Látom Edikém, nagyon jól érzed magad, ne zavarjon, hogy az én szmokingom van rajtad, nem baj, ha el is szakítod, táncolj csak nyugodtan” Szerettem volna, ha a föld megnyílik alattam, és én elsüllyedhetek szégyenletemben. Edit azonban beigazolta, hogy nem mindennapi lény, mikor látta, hogy elvörösödtem, felkacagott, és kedvesen megnyugtatott: „Ugyan, csak nem veszi komolyan Félixet, ő mindig ilyen lehetetlen ötletekkel ugratja a barátait.” - De igaza van, ez a ruha valóban az övé - mondottam végsőkig elkeseredetten, és elmondottam neki a ruhacsere történetét. Ő azonban továbbra is megvigasztalt, hogy akkor sincs semmi baj, természetes, hogy nem mehettem haza átöltözni, ha nem akartam őt egész este magára hagyni. Oly kedvesen beszélt, hogy végül is egészen megnyugodtam. Elmondta, 65 I I
