Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
"Egy-két szilánk az én összetört életemből" - Bajai portrék - tiszttársaim
1 '/à órába telt, mire a végére értünk, sajó Pájó bácsi pompásan élvezte a látottakat, s a végén nagyon köszönte, hogy a látogatásra rábeszéltem. Hirtelen közbevágtam: - Nem sokat ér ez Pájó bácsi! - Szegénynek majd leesett az álla: Mi történt velem, hisz addig csupa dicséret voltam és magasztalás? - Hát, mert magának van igaza, a múzeum inkább a gyerekeknek való. De azt kell-e mutatnunk a mi fiainknak, hogy miképp művelik a földet Szudánban, hogyan vadásznak Kamerunban, milyen a háztartás a Kongó vidékén? Elsősorban nem azt kellene nekik megmutatni, hogyan szántott az öregapjuk, mint szőttekvarrtak öreganyjuk idején, s milyen volt a családi tűzhely a régi világban? Vojnits Oszkár adta, ami tőle tellett, és ezzel még maradandóbbá tette emlékét, mert a múzeumot sokan, idegenek is látogatják, s elviszik a hírét. Ki volt, mit tett Vojnits Oszkár! A mi bunyóink meg irdatlan sírkövekre bízzák emlékezetüket, de csak azt érik el, hogy nehezebb lesz majd a föltápászkodás, ha feltámadásra szól az angyal trombitája, kik hányszor mennek ki a temetőbe csak úgy körülnézni, s ki győzi mind elolvasni a rengeteg sírfeliratot!?... Pájó bácsi csak hallgatott, de rövid morfondírozás után kivágta: - Hát csináld meg! - No-no, de ehhez pénz is kell! - Ha mondom, hogy csináld meg, akkor a pénzzel te ne törődj: egy egész szobának az árát fedezem! Érezhető volt már az idő megnehezülése. Hamarosan ránk jött a nagy háború, Pájó bácsi múzeumi szobájából nem lett semmi. Tán nem is kár, hisz az Oszkár-múzeum sincs már meg. És annyi minden más is elkallódott... De kár volna, ha a példa is feledésbe menne! Könnyű belőle felismerni, hogy a tanítvány csak utánacsinálta azt, amit mestereitől tanult, az embereknek vannak gyöngéik, s ezek kihasználásával is lehet szolgálni a köznek. Amikor első aljegyző voltam, valójában a polgármesteri titkár szerepét töltöttem be. Elég alkalmam volt Bíró Károly munkáját közvetlen közelről figyelni, „műhelytitkaiba” is betekinteni. Láttam jelentős eredmények pompás kimunkálását, de láttam az ő gyakorlatias gondolkozását aprólékos dolgokban is megcsillanni. Ezek épp olyan jellemzők, s mert könnyebben elmondhatók, könnyebben is megérthetők. Egyik pusztai városatya panaszolta, hogy az x-hid padlója beszakadt, sürgősen ki kellene váltani, mert itt a hordás ideje, a beszakadt padló szekérben, jószágban könnyen bajt csinálhat. A bejelentést jegyzőkönyvbe kellett volna foglalni, iktatni, az akta elkerült volna a mérnöki hivatalba, az útmester kiszállt volna a helyszínre, jelentvén a tényállást, előterjesztette volna a helyreállítás költségvetését, és miután a számvevőség a munkálat költségeire fedezetet jelölt ki, a városi ácsmester is kikocsizott volna a híd kijavítására, akinek jelentése után megtörtént volna a felülvizsgálat, s a felmerült költségek kiutalása. A polgármester azonban jól ismerte a városatyát, tudta róla, hogy jó gazda, és jelleme szerint a városatyák elitjéhez tartozik, azt kérdezte tőle: - Kocsival vagy benn? - Igenlő válasza után megkérte, vegyen alkalmas padlódeszkát meg szögeket, kapcsokat, fúró-faragó emberével állítassa helyre a hibát, s ha legközelebb bejön, mondja meg mivel tartozik. A városatya készséggel vállalta a megbízást, tetszett is néki, hogy a polgármester nevében eljárhat, a pusztaiak meg voltak elégedve, mert a híd még aznap estéiig kijavítódott, a városnak pedig nem került többe, mint amennyit kitett a felhasznált anyag ára. A györgyéni út kövezéséről volt szó. A mérnök a szabvány mellett erősködött, 4 méteres szélességet javasolt. A polgármester elégnek vélte a 3 méterest, és azzal érvelt: a györgyéni út nem országút, hanem a tanyavilágba kivezető, ott el is vesző út. Nincs rajta ellentétes irányú forgalom, a szekerek reggel mind befelé tartanak, déltájban pedig hazafelé. 251
