Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
Levelezés. 1929-1962
volna, adni olyan könyvet, amely szórakoztató is, de arra is a legjobb: a magyarul tudó olvasót magyar tudásban megtartani (pl. egy Kosztolányi)! Tán legjobb, hogy beszéltetem néhai kiváló tanáromat: „Az ismertetőkre nem sokat adok, a bírálókra csak, ha közismerten jelesek, s akkor ráérő időmben bemegyek a kereskedő olvasószobájába, és 24-30 oldalt beleolvasok a könyvbe!” A lovat is gondosan válogatják. Nem kell-e a pegazust még gondosabban megválogatni, hogy könyveimből idővel könyvtár legyen, és ne polcon porosodó értéktelen halmaz! Emlékezzünk régiekről! Nehéz időket éltünk. Már attól féltünk, hogy ami még jön, még nehezebb lesz. Akkoriban majd’ mindennap történt valami olyan szörnyűség, ami meghaladta minden fantáziánk! Lassú léptekkel eligyekeztem a városházáról, ahol tán’ egy órája nem Vojnics, hanem „vojnik” lett az úr! A fővojnik, egy ezredes, kívánta eskümet!4 A pesti kormánytól (az is friss keletű volt) sürgöny érkezett: Az esküt letenni! Eszembe se jutott róla meditálni. Éreztem, az én választásom ide is, oda is csak egy lehet: nem! A szerb városparancsnok csodálkozott: Hiszen maga Vojnics! Nyilvánvaló szláv eredet! Nekünk hiányzanak a jó szakemberek. Maga nálunk karriert csinálhat. Fogjon hát velünk kezet!... Kéznyújtás nélkül hagytam el hivatali szobámat. Odalent kíváncsiak vártak: Mi lesz most? Futótűznél gyorsabban terjedt el a hír: A törvények őre, Bemhart tiszti főügyész se tette le az esküt! Leérve, Tomasics háza előtt vitt hazafelé az utam. Maga a gazda kapujában állt. Egy lépést se tett felém! Csak mikor már kapujához értem, akkor szólalt meg. Nem jól csinálod Feri! (Lám már a megszólításban is mily gyorsan alkalmazkodott!) Arra a kocsira kell ülni, ami halad! 1849 után is mily büszkék voltak a magyar urak, később örültek, ha ímokságot ki tudtak maguknak könyörögni. (Ez a Tomanovics régebben községi vezető jegyző volt. Tekintélyes vagyont gyűjtött össze a magyar aera alatt. Nem hallottam, hogy mikor szlávvá fordult az idő — így vagy úgy -, magyart segített volna!) Fejem szellőztetni a Duna-partra jártam. Szász Ottóval letompított hangon hánytuk-vetettük a világ sorát. (Ez a Szász gazdag is volt, gyerektelen is. Róla se hallottam, hogy nélkülözők számára pénztárcáját meg-megny itotta volna.) Amikor már terhesnek érezte a velem folytatott vitát, akkor tárta fel lefojtott hangon a maga igaz valóját: „De hát muszáj nekünk magyarnak maradni?!” Lefojtott volt az én hangom is, de határozott. Csak egy szóból állt: Muszáj! Végre hazaértem. A szomszéd - egy jól megerősödött gőzmalmos (Goldschmied) - nyilván már várt engem. Csak azt közölte menet közben: Míg Goldschmiedéknek lesz kenyerük, lesz Vojnicséknak is!! Nemcsak mondta, hanem becsülettel meg is tette!! (És ezeknek a Goldschmiedéknak nem a lisztjét, de életüket is elvették! Nekünk is fájt, de akkor már a Vojnicsok se számítottak semmit.) Sokan pusztultak el! Köztük Róna [Dezső] is. Előrehaladt az idő. Már veszedelmes volt a nyílt beszéd. Mégis az orvosok „alakuló” ülésén volt bátorsága hangos szóval vallani: „Én csak kétféle orvost ismerek, jót vagy gyarlót, mást nem!” Nem vagyok zsidóbarát, de mindenben tárgyilagosságra törekszem. Embertelenek voltunk és pazarlók! Igaz történetet írtam le. Izgalmas kornak néhány felejthetetlen képét. Utoljára hagytam a Róna-Benkő együttesét. Róna a város jóhírű kórházát igazgatta. Benkő [Sándor] már nyugalmazott huszárezredes. Mindkettőnek Biharban birtoka. Meghallván, hogy ott 154
