Udvardi Lázár: Emlékeim a hadifogságból 1914-1920 (Bajai Dolgozatok 10. Baja, 1996)

san-lassan a városka szélén vagyunk, tábornak vagy kaszárnyának semmi nyoma. Végre egészen kívül, a gyapotültetvények szélén mozgást veszünk észre. Hadifoglyok. Közelebb megyünk, a barakkok csak most vannak kialakulóban. Egyelőre megvan a tetejük, pár gerenda tartja őket. Egészen olyanok, mint otthon a nyílt kocsiszínek. Leástak a földbe pár gerendát, erre a tető vázát, befödték levelekkel, tetejébe 4-5 cm vastag sárréteg, készen a barakk. A tető alatt egy hosszú, mintegy 30 m hosszú, fél méter magas deszkapriccs (katona kifejezése a fekvőhelynek); mindenki kapott még egy gyékényfonatot, 50-60 cm széleset. Ez volt a párnája, takarója, vánkosa, amit akart. Az éjjelek nem voltak hűvösek, 18-20°C, de az 50°C déli meleghez képest igen erős csökkenés, úgyhogy este elkezdtünk öltözködni, minden ruhadarabot magunkra vettünk. Volt nálam egy bekecsszerű mellény, a sokácok viselnek otthon ilyet, még azt is felhúztam, mégis egész éjjel dideregtünk. Megesett, mivel a barakkokon túl a puszta, a sívó homok következett, reggelre befútt bennünket pár mm vastagon homokkal a szél. Reggel, mivel igen nyomorúságos állapotban voltam, betegszobába, orvosi vizsgálatra mentem. A betegszoba a barakkokkal hasonlóan volt megépítve, de már vályogfallal is körülvéve, előtte egy kis tér, perzselően süti a nap, tele betegekkel. Legtöbb maláriás. Rossz nézni, hogy rázza őket a hideg az izzó napon. Mindegyik kapott egy kanál feloldott chinint, rettentően keserű, de hadifogolynak úgy is jó. Volt a betegszoba közelében egy pár fa, de ha a várakozás közben a betegek oda akartak húzódni, a láger parancsnoka, egy orosz ezredes, a legdurvábban elkergette őket. Minden módon iparkodott az életet kellemetlenné tenni. Kiadott egy parancsot, hogy a barakkokban is abc rendben kell feküdni. Én csupa galiciai közé kerültem, végül sikerült a prices szélére kerülnöm, úgyhogy csak az egyik oldalon volt egy kellemetlen szomszédom. Az orosz ezredes saját legénységével is kíméletlenül bánt. Egy orosz katona az ablakon keresztül lelőtte. Másnap szemlét tartottam a táborban. Voltunk vagy 4000-en, legtöbben Przmyslből. Kuzmanek tábornok, a várparancsnok, a várföladás alőtt állítólag kikötötte, hogy a fogságba kerülő legénységet enyhe helyre küldjék, azért kerültek sokan Turkesztánba. A barakkok pár kivételével ugyanolyanok, mint a mieink. S mindenütt a szorgalmas munka. Verik a nagy hőségben a vályogot, hogy mielőtt az esős évszak bekövetkezik, fölfalazhassák a barakkokat. A tábor legnagyobb baja a vízhiány. Az a pár kút, ami van, csak pár embernek ad vizet; a legtöbben a vizet a tábor szélén húzódó mintegy 4-5 m széles és l-l 1/2 m mély árokból merítenek. Turkesztán földje a száraz évszakban csak gyakori öntözéssel művelhető, úgyhogy időnként víz alá borítják a földeket; a csatornarendszer, igaz, hogy primitív módon, de nagy méretekben ki van építve; a szakértők szerint a csa20