Udvardi Lázár: Emlékeim a hadifogságból 1914-1920 (Bajai Dolgozatok 10. Baja, 1996)

Én talán legjobban kínlódom a hőség miatt. Csak estefelé enged a nagy főfájásom, amidőn mindig orrvérzésem támad, s akkor megkönnyebbülök. Közeledünk az Aral-tó felé. Tudjuk, hogy arrafelé járunk, kiülünk a vaggon ajtajába (teherkocsi), s lessük a tavat. Dél tájban elkiáltja magát valaki: A tó, a tó! Nézzük. Tényleg látunk a nagy messzeségben egy víztükröt, pár fa a szélén, kis ház. De csak nem közeledünk. Egyszerre egy fordulónál az egész eltűnik. A természet űzte velünk szép játékát, a délibábot. Csak estefelé értünk az Aral-tóhoz. Az állomáson kirgizek tevét itatnak, háttérben pár halászbárka, amit bíborszínre fest a lenyugvó nap. Nagyon örülünk a kirgizeknek, hiszen szegről-végről atyafiak. Próbálunk velük oroszul beszélni. Nagyon kevés az orosz tudományuk, így hát nemzetközi nyelven, mutogatással értekezünk. Igen örülünk, midőn hallunk egy pár azonos szót, pl. az oldalukon függő hosszú kést kardnak mondják. Nemsokára indulunk Taskent felé. A hőség tűrhetetlen. Az egyik állomáson 56°C a napon. A homokpusztán az élet mintha megszűnt volna. Egy költöző kirgiz családdal találkozunk. Elől lóháton az öreg, utána egy tevén a ház aszszonya, kétoldalról tarisznya lóg a tevéről, benne két kicsi, akik még nem tudják a lovat megülni, éktelen visítással. Utána másik tevén a jurta (kör alakú kunyhó) a sátorfákkal. Önáluk igazán el lehet mondani, hogy fölszedték a sátorfát. Végül a család többi tagja lóháton terelgeti a lábasjószágot. Igen barátságosan integettünk egymásnak. Néha-néha elhaladunk egy régi vár (agyagfalak) romjai mellett. Lassan-lassan vége a pusztának. Kultúrvidékre érkezünk. Földeken embereket látunk, akik faekével, helyesebben egy rossz tuskóval törik a földet. Meszsziről mintha szőlőket látnánk. Közeledünk, akkor látjuk, hogy az egész tábla tele van fehér, rózsaszínű virággal. Sokáig tűnődünk, végre egy állomáson kiszállunk, s látjuk, hogy gyapotcserjék. A vidék mindinkább az intenzív művelés képét mutatja; nagy távolban föltűnnek magas hegyek, a Pamír fönnsík határhegyei, vonatunk váltók fölött csattog, megállunk Taskent külső állomásán. Hatalmas város 250.000 lakóval. A városba nem juthattunk be, mert hamarosan továbbmentünk. Rövidesen rendeltetési helyünkre, Katta Kurganba érkeztünk. Kisebb városka 8-10.000 lakóval. Megállunk, szedelődzködünk. Engem nagyon megviselt az út. Alig álltam a lábamon. Az állomás környékén orosz telep, európai házakkal. Lassan kiérünk a bennszülöttek, a szártok negyedébe. Mohamedán vallásúak, szigorúan tartják vallásuk előírásait. Az utcák keskenyek, a házak laposak, az utcára sehol ablak, a bejárat után sötét előcsarnok, semmit sem lehet látni. A nők sűrű fátyollal, a férfiak turbánnal, bokáig érő gyapotkabátokban, övvel átkötve, csizmában, csizma fölött papucsban. Bámulunk egymásra. Szeretnénk beszélgetni. Ők nem mernek. Később megértettem, miért. A nogajka (szíjas ostor) igen hamar a hátukra kerül az oroszok jóvoltából. Las19