Udvardi Lázár: Emlékeim a hadifogságból 1914-1920 (Bajai Dolgozatok 10. Baja, 1996)

Az ezred vegyes, mint Bácska, egy szerb válaszol: „Itt sebesültek vannak." Erre az oroszok bejönnek, átkutatnak pár embert, főleg tábori messzelátó iránt érdeklődnek, néhány pokrócot vesznek el tőlünk, és elmennek. Rövid idő múlva parancs jön, hogy azok, akik járni tudnak, sorakozzanak. Páran búcsúznak tőlünk, köztük zászlóaljunk parancsnoka, kinek kezét lőtték el, s eltűnnek a homályban a bizonytalanságba. Mi, pár láblövéses és tüdőlövéses, ott maradtunk. Sohasem felejtem el ezt az éjszakát. Mellettem egy rossz ágyon egy tüdőlövéses bunyevác fiú. Egész éjszaka sóhajt: „Bozse moj, Bozse moj." Reggel felé elhalkul, és elhallgat örökre. Mellettem egy földim, combtőben van eltörve a lába; távolabb egy szerb, aki tolmács volt, néhány súlyos sebesült és sok halott. Az oroszok egész éjjel nem jelentkeztek; féltek, hogy a mieink újra támadnak, s hogy bevilágítsák a terepet, egymás után gyújtották fel a faluban a szalmával fedett házakat. Tőlünk 20-30 lépésre is felgyújtottak egy házat. Az égő ház rőt fénye bevilágított hozzánk; mi, akik annyit hallottunk a kozákok kegyetlenkedéseiről, azt hittük, hogy a sebesültekre rágyújtják a házakat. Szinte félőrülten lestük a tüzet, s sehol egy lélek, nagy csöndesség, a zsarátnok pattogása, a súlyos sebesültek nyögése. Szinte csodálatos, hogy nem őszültünk meg az éjszaka. Az életet láttuk a fölkelő napsugárban, amely megszüntette az éj rémségeit. Reggel az oroszok egy dézsában hoztak reggelit, meleg vízben főtt kását. Ha tudtam volna, hogy mennyi kását fogok én még enni, talán megakadt volna az első falat a torkomon. De így elfogyasztottuk, mert két napja nem ettünk meleget. A nap folytatása volt az éjszakának. A mieink erősítést kaptak, megérkezett a tüzérségünk, s tűz alá fogta az orosz vonalat, amely a falu előtt húzódott. A tüzérek úgy látszik a mi házunkat választották belövési pontnak, mert egész nap körüllőttek bennünket. Hol jobbra, hol balra esett egy gránát, s csak úgy remegtek a kis ház falai. Leszámoltunk az élettel. És ekkor az emberi szolidaritásnak olyan példáját láttam, ami mutatja, hogy az emberi jóság felülemelkedik minden helyzeten. Délelőtt folyamán belépett hozzánk egy orosz, beszélt valamit. A szerb tolmácsolt: „Egyik szomszédos házban van egy magyar sebesült. Fél az egyedülléttől, s ő szeretné hozzánk hozni. De nem mer hozzányúlni, mert a szegény sebesült valami rosszat gondol róla, ezért jó lenne, ha tőlünk valaki átmenne, s megmagyarázná neki a helyzetet." Ekkor én féllábon, átfogva az oroszt, átugráltam a sebesülthöz, s megmondtam neki, hogy az orosz csak jót akar, át fogja hozzánk hozni. Utána újra visszaugráltam, átkarolva az oroszt. Fél óra múlva hozták a szegény sebesültet egy sátorlapon; gerinclövése volt. Eljött az este; megérkeztek a sebesültszállító szekerek. Én egy súlyos sebesülttel kerültem egy szekérre; a saroglyán kuporogva utaztam az éjben. Az 12