Udvardi Lázár: Emlékeim a hadifogságból 1914-1920 (Bajai Dolgozatok 10. Baja, 1996)

oroszoknak nagyon sürgős lehetett az útjuk. Egész éjjel hallottuk távolról a hurrá kiáltásokat. Amint később értesültünk, pár nap múlva újra a mieink voltak a községben. Hajtottak erősen. A kőkeményre fagyott országúton már messziről hallatszott a nagy kiáltás, jajgatás, amint egy kátyúba jutott a rugótlan parasztszekér. Éjfél után kaptam az első kötést az orosz kórházállomáson. Nagyon megdagadt a lábam, féltem, mert csúnya volt a seb, s a kötözésnél már úgy mutogatva kérdeztem a felcsertől (orosz egészségügyi segédszemély, alorvos féle), hogy levágják-e? A felcser mosolyogva biztatott, hogy ne féljek. Reggel már rendes sebesültszállító kocsin vittek a legközelebbi vasútállomásra, Radomba, ahol egy kórházvonat várakozott ránk. Vasárnap volt. A lengyel községben a parasztok bámultak ránk; néha-néha egy részvéttel teli, néha ellenséges pillantás, de általában nagy közömbösség. A vasútnál egy sebesültszállításra berendezett teherkocsiba tettek. Mint láblövéses, az alsó sorban helyezkedtem el. A többiek, mind ezredembeliek, magyarok, németek, szerbek vegyesen, egészen megtöltötték a kocsit. Nagyobbára egyszerű emberek. És ekkor láttam valamit, amit hinni nem hittem, nem is gondolhattam rá. A magyar, a német, a szerb milyen idegenül állottak egymással szemben, mintha nem is egy hazának gyermekei lennének. A szerbek, látva a hatalmas szlávságot, lengyeleket és oroszokat, akiknek nyelvét nagyjából megértették, megérezték a nagy szláv gondolatot, s fensőbbséggel viselkedtek, mint akiknek nagy rokonaik vannak. A németek, a svábok, nem akarok általánosítani, de azok, akik a kocsiban voltak, gúnyolódtak a magyarokon, mint egy primitív népen, amelynek azt a kis kultúrát, amilyük van, német telepesek hozták. A szegény magyarok hallgattak, mint a szárazra jutott hal. És a veszekedés, civódás tartott reggeltől estigEgy reggel, egy kis állomáson (karácsony közelgett), egy lengyel pap jött hozzánk a kocsiba, és beszélni kezdett. A karácsonyról beszélt, amint ezt később egyik bunyevác mondotta. Utána mindenkinek feladta az abszolúciót. Midőn ki akart menni, kérdezte, van-e még valaki. Én összeszedtem a latin tudományom, diákkoromban jó latinista voltam, s latinul mondtam, hogy én még itt vagyok. Amint említettem, alul, egészen a sarokban voltam. „Per amorem Dei" kiáltotta, „Micsoda maga, pap?" „Nem - mondtam -, tanár vagyok." Eljött hozzám, vigasztalni kezdett. Hogy ő ismeri az oroszokat, nehéz sorsnak megyek elébe, de majd az Isten ad erőt és kitartást. És engem is feloldott. Nagy lelki béke szállott szívembe, s Isten akaratában megnyugodva mentem a jövő bizonytalanságába. Mentünk tovább. Elhaladtunk Ivángorod külső erődéi előtt. Sohse fogjuk ezt meghódítani, gondoltuk magunkban. 13