Udvardi Lázár: Emlékeim a hadifogságból 1914-1920 (Bajai Dolgozatok 10. Baja, 1996)

1914. december 19-ike. Súlyos, veszteséggel teljes nap a 23-as gyalogezred történetében. Előrementünk, körülkerítettek bennünket. Ellentámadásba mentünk át. Ekkor kaptam a bokámba a golyót. Különös érzés. Első pillanatban örültem, hogy karácsonyra otthon lehetek. Fáradtak voltunk, egész előző éjjel rohamoztunk, enerváltak, nem csoda, hogy az első gondolat a fölszabadulás, a hazamenés gondolata volt. Egyik bajtársam botot nyomott a kezembe. Elindultam a kötözőhely felé. De alig tettem húsz-harmincz lépést, oly éles fájdalom jelentkezett a bokámban, hogy a falu szélén lévő házba mentem, s végigfeküdtem a szoba padlóján. Nyomorúságos kis lengyel ház volt. Konyha, alatta burgonya verem, nyitott tűzhely, szoba nagy banyakemencével. Reggel 8 óra lehetett. Az ütközet tartott egész nap. Az oroszok mindenáron vissza akarták foglalni a falut, s egész nap támadtak. Az állásunk folyton gyöngült; egymás után jöttek a sebesültek a kis házba, amely lassan megtelt véres, piszkos jajgató sebesültekkel. És most láttam, büszkék lehetünk ezredünkre. Egész nap állták a folyton megújuló rohamokat, de sajnos fogytán volt a muníció. Egymás után jöttek hozzánk a vonalból a bajtársak: „Testvér, van-e még golyó?" Sajnos minden elfogyott, utánpótlás nem történt. Egyre ritkábban szólt a mieink fegyvere. Estefelé már tudtuk, hogy nincs menekvés. A szobában a sebesültek közül már többen maghaltak. Eleinte még kivittük a holttesteket a konyhába, de később már oly sokan voltak, hogy ott maradtak közöttünk a szobában. Az oroszok hurrah kiáltásai mind közelebb jöttek. Oly ísértetiesen hangzott: „Urá, urá." (Az oroszok h nélkül mondják.) Egyszer csak lépteket hallunk a ház előtt. Bejönnek a konyhába, ott csak hullák vannak. A szobaajtóban beszéd, tanácskozás, mi talán a szívünk dobbanását is hallhattuk, egyszerre kivágódik az ajtó, benéz fegyverét előtartva egy pár sapkás fej, s kérdezi, kik vannak a szobában. 11