Merk Zsuzsa (szerk.): Emlékkönyv a bajai múzeum 50 éves évfordulójára 1937-1987 - Bajai dolgozatok 6. (Baja, 1989)
Kőhegyi Mihály: A bajai múzeum szerepe Észak-Bácska régészeti kutatásában
hátha azokat a kicsiket, messze fönt, valahol a szegénysoron, nyugodni hagyták. így történt azután, hogy a legutolsó sor legszélső halmát ástuk meg. Rablott volt bizony ez is, és körülötte fekvő társai sem jártak másképpen. Ám amíg a nagyobb halmok hivalkodóan dölyfösködtek és felhívták magukra a későbbi rablók figyelmét, addig ezeket a kicsiket csak egyszer bántották. A közelkori rablás csak a váz felső részét érintette, derekától lefelé mindent a helyén találtunk. Ezekből a leletekből (gyöngyök, fibulák, edények, S-végű koporsókapocs, római pénzek, orsógomb, vaskés, vascsat, fülbevaló, karperec, nyakperec) már egyértelműen meg lehetett határozni, hogy ezek a sírok az időszámításunk utáni II—V. század közöttiek. Amikor már a harmadik, negyedik, ötödik, hatodik ilyen halmot ástuk, felötlöttek bennem a következő kérdések : 1. Hogyan lehetséges, hogy kivétel nélkül mind nőket találunk a temetőben ? Ez teljesen képtelenség. Minden eddigi tapasztalatnak ellentmond. 2. A halmokon szépen zöldellt a vetés még a legrekkenőbb nyári hőségben is. Embereim gondolkodás nélkül mondták, hogy itt lényegében egy vastagon felhordott humuszrétegről van szó, mely alatt egy mesterséges víztároló, maga a nagyméretű sír húzódik meg a föld alatt. 3. A területen a termelőszövetkezetnek volt hereföldje. Na mármost a 60-as évek elején szokás szerint ennek gondozását a jóistenre bízták, aminek következtében vastagon fölverte a dudva és a gyom. A halmokon viszont olyan gyomnövénytársulások voltak — és csak a halmokon voltak ilyenek —, amilyeneket sehol máshol nem találtunk. Az egész terep gyúródik egy kicsit, mert a temető a Telecskaidombok északi nyúlványa és a Kígyóspatak között terül el, hiszen a régiek nem akárhová tették halottaikat. Ha fölálltunk egy kis magaslatra, hát azt láttuk, hogy a herében olyan helyen is jelentkeznek kerek, zöld foltok és gyomnövény társulások, ahol valójában semmiféle halomnak látható nyoma sincs. És ez vezetett aztán, ez az együttes, közös felismerés arra, hogy végül is a halmok között, azok körül megtaláljuk azt a nagy köznépi temetőt, melyet tizenhárom évig szünet nélkül ástunk. Régi rejtélye volt hazai népvándorláskorunknak a hunok kis létszáma. Világverő Attila népének sírjait igen-igen gyér számban sikerült csak eddig megtalálnunk. Tudtuk ugyan a történeti forrásokból, hogy a csatlakozott germán törzsek alkották fegyveres erejének zömét, de arról már kevés fogalmunk volt, hogy a századokkal korábban itt élt szarmaták miképpen illeszkedtek bele ebbe a hatalmas világbirodalomba. Azóta 666 sírt simogattunk ki a föld alól féltő gonddal, szeretettel, és mintegy 100 000 négyzetméternyi területet mozgattunk meg. Ennek a korszaknak a temetői kis létszámúak — látszólag. Ma már tudjuk, hogy a madarasi nem kivétel, hanem egyenesen ő a törvény. Csak éppen senki sem jött eddig arra rá, én is csak embereimmel együtt, hogy a halmok körül és közöttük jeltelen, lapos köznépi temető húzódik. Nyilván így van ez másutt is. A közeli vaskúti halmok esetében bizonyságunk is van erről. Régész elődeink közül néhányan ásattak csak 43
