Merk Zsuzsa (szerk.): Emlékkönyv a bajai múzeum 50 éves évfordulójára 1937-1987 - Bajai dolgozatok 6. (Baja, 1989)
Kőhegyi Mihály: A bajai múzeum szerepe Észak-Bácska régészeti kutatásában
halmokat, hiszen ez meglehetősen költséges munka volt, és szép, mutatós tárgyakat egyáltalán nem eredményezett. Egy-két halom feltárása után abbahagyták a munkát és hazamentek azzal a tudattal, hogy ők becsületesen elvégezték feladatukat. Ma már a leletek tízezreit ismerjük a madarasi temetőből. Zömük egy köznépi temető szokványos leletanyagát képviseli, alig van közöttük egyedi, máshol nem talált tárgy. A meglehetősen nagyszámú római készítésű női ékszer (fibula, gyöngyök) segítségével keltezni is tudjuk az egyes sírokat és az egész temetőt. Nagy meglepetések már aligha érhetnek bennünket. A temetőbe valamikor a II. század végén kezdtek temetkezni és az V. század elején még kerültek ide sírok. Ha ezt most már népre fordítom le, azt mondhatnám, hogy olyan késő-roxolán tömegekről van szó, akik megérték a hunokat, sőt majdnem biztosra vehető, hogy ez a hatalomváltás a fejük fölött nyomtalanul tűnt el, vagy legalábbis saját népüket nem kavarta fel mélységesen. Megbújtak a fű alatt, megkapaszkodtak a földben, ezért tudtak megmaradni. És aztán — ezt még csak nagyon feltételesen merem mondani — talán még az avarok bejövetelét is megérték a Duna-Tisza közének déli részén. Az északi halomcsoport közepe táján figyeltünk fel arra, hogy egyes halmokat szabályos árok vesz körbe. Később kitűnt, hogy a jeltelen sírok körül is vannak ilyenek. Ezek a sírok nem képeznek külön csoportot, hanem a nagy kiterjedésű temetőn belül elszórtan jelentkeznek. Az árokkeretes típusú temetkezés nem állt ugyan példa nélkül hazai emlékanyagunkban, bár mindössze egy ilyent ismertettek a szakirodalomban. Az ásató, egy szovjet szerzőnek akkoriban magyarul is megjelent cikke nyomán úgy képzelte el, hogy a sírt „valószínűleg mell magasságig emelkedő, egyszerű döngölt fal kerítette körül.” Ez a rekonstrukció azonban téves. Kitűnik ez magából az Archeológiái Értesítő hasábjain megjelent cikkből is, mert amikor még az ásatási napló nyomán a jelenségeket, megfigyeléseket rögzítette a feltárást vezető régész, akkor egyértelműen és többször ismétlődően árok körvonalairól, árokkeretről beszél. Ezek a terepen tett megfigyelések a helytállóak, és nem a későbbi értelmezés. A madarasi árokkeretes sírok tanulságait összegezve megállapítható, hogy általában az árokkeret által határolt terület közepén fekszik a sír. Kisebb ingadozások természetesen adódnak, s néha a sír keletre vagy nyugatra csúszott el a középponttól. Egy ízben előfordult, hogy egy árokkereten belül, egymással hosszanti oldalával szomszédosán két sír feküdt. Az árokkeretek belső átmérője a 4,60 métertől (ez éppen a kettős temetkezés), a 8—10 méterig váltakozik. Zömük az 5—8 m között ingadozik. A Telecskai-dombok nyúlványaira települt temető sárga agyagában minden jelenséget kitűnően meg lehetett figyelni. Az árkok enyhén befelé húzó rézsűvel mélyedtek a földbe mintegy 60—110 cm mélyen. Aljuk többnyire homorú, olyan, mintha kapaszerű szerszámmal mélyítették volna. Szélesebb árok esetében azt észleltük, hogy az alja kettős U betűhöz hasonló, azaz a közepén 10—20 cm magas hát húzódik. Itt nyilvánvalóan, a munka befejezéseképpen még egyszer végighaladtak az árok két partján a kapaszerű szerszámmal, és a közepét már nem tartották érdemesnek kimélyíteni. A rézsűs 44
