Nagy Kálmán (szerk.): Nagy Kálmán - A Bajai Türr István Múzeum kiadványai 36. (Baja, 2019)
N. Kovács Zita: Pszicho-gráfiák „A kép olyan kapcsolatban van a természettel, mint egy Bach-fúga Krisztussal. Ebben az esetben a kép, a mű nem újramásolás, hanem párhuzamos teremtés. ” (Wolfgang Schnitze) Nagy Kálmán nyugodt, barátságos, érzékeny, meditációra hajlamos személyiségéhez közel állnak Kaffka, Rimbaud, Novalis írásai és az instrumentális zene. Gondolatait, hitét, tetteit, művészetét mindig az érzelmei vezetik, sohasem voltak karriervágyai. Kissé mindig kívülállónak, idegennek érzi magát, s talán az is maradt egy számára ismeretlen világ realitásai között: mint afféle 20. századi vagabund, egy gyökerek nélküli Villon leszármazott. Különös és szokatlan, amit Nagy Kálmán müveiben a vászonnal, a papírral, a festékanyagokkal, az ecsettel tesz. Vastagon hordja fel a felületre a színrétegeket, simogatja, csorgatja, karcolja a vásznat az ecsettel, érezhetően feszült mozdulatokkal, erős pszichés, érzelmi és lelki állapotban születnek munkái. A művész alkotókészségének indokát és lehetőségét nem abban látja, hogy a világ fejlődéséhez milyen módszerekkel és eredményekkel járulhat hozzá, hanem abban, hogy a művészet nyelvének és kifejezéseinek megújításával miként tehet hozzá valamit a változáshoz. A kortárs világ vizuális, auditív, gondolati ingereinek áradásával, a vizuális környezetszennyezéssel szembenézve joggal jutott arra a következtetésre, hogy önmaga számára a tisztaság, az őszinteség és a spontaneitás festői élménye, a személyesség formális módja az adott helyzettel történő szembenézés egyetlen járható útja. Festészete a cselekvő pszichológia diadala. Nagy Kálmán alkotásai az emberi érzések lázadásai a konstruált és kiszámítható objektivitás és a rutin ellen, a romantikus ember lázadása a klasszikus gondolati keretek ellen. Munkái azt a szándékot teszik láthatóvá, hogy miként lehetséges a belső, formátlan gondolatokat, érzéseket, indulatokat külsővé tenni. Hogyan lehetséges a személyiség kendőzetlen valóját, teljességét transzponálni a műalkotás létrehozásának folyamatába, hogyan lehetséges mindig önmagára reflektálni, minden kiindulópontot és végcélt önmagában keresni és megtalálni. Nagy Kálmán úgy hiszi, hogy a műalkotásnak minden előzetes túlgondolást nélkülözve, szabadon kell elkészülnie. A festő belegondolja, beleírja, belefesti magát műveibe, szinte képpé változtatva, az alkotás sajátos módszerét teremtve meg. Élvezi a spontaneitáson alapuló rögtönzéseket, miközben az egyensúlyteremtés formai kérdései elvezetik őt a képelemek variációs problémáihoz, ahonnan azután többféle irányba tesz kitérőt. Az 1990-es évektől a természet elvont formáit használta fel, jól körülhatárolható egységenként rendezte el a felületen. Képzeletbeli tájképeiben az erőteljes vízszintes hangsúly mellett körkörös, égitestszerű alakzatokat „függeszt” a sűrűn és energikus gesztusokkal mintázott „földi” elemek fölé.
