Nagy István művészete. Az 1973. október 18-án Baján megtartott tudományos tanácskozás előadásai - A Bajai Türr István Múzeum kiadványai 23. (Baja, 1975)

Tóth Antal: Nagy István úgynevezett "Bakony korszaka"

nek, dinamikájának a kifejezésére szolgáló expresszív képi eszköz. Sodró lendülettel telíti az amúgy is robosztus, dinamikus felületeket, ezzel a képkompozíció teljes értékű szerkezeti elemévé válik.

Még nem esett szó arról, hogy a pusztán tájat ábrázóló képek mellett a Bakony időszakban jelennek meg azok a képek is, amelyeken a tájban munkát végző emberfigurák szerepelnek. Ezek a figurák sem az őket környező tájat, sem pedig a képfelületet nem uralják. Éppen emiatt alig van közük az évtized elejéről származó Nagy István képek rendszerint alacsony horizontja előtt felmagasadó, tétlenkedve álló, üldögélő emberalakjaihoz, és semmi kapcsolatuk nincs a Nagy Istváni portrékon drámai erővel megjelenített, formájukkal a képfelületet teljesen betöltő realisztikus figurákkal. Azok gazdag tartalmi, elsősorban a társadalmi létükre utaló tartalmi vonatkozásaik nélkül valók a bakonyi képek figurái. Ügy látjuk, hogy Nagy István ezeken a képeken tisztán festői problémaként értelmezi a figurativitást. Ezek az erősen stilizált dekoratív figurák teljesen egyértékű festői elemek az ugyancsak stilizált és dekoratív természeti motívumokkal. Olyannyira, hogy több képen még a felületek együttesénél kristályosodási pontjául, centrumául sem szolgálnak.

Az emberfigurának ez a természeti motívumokkal, a tájjal szemben — jobb kifejezés hiányában — hátrányos szerepeltetése azt az érzést kelti bennünk, hogy e korszakot — alapjaiban — valami Nagy Istvánban lezajlott, egészen mély megrendülést kiváltó tájélmény határozza meg. Ezt pedig nem a Bakony, hanem Erdély válthatta ki belőle.

E kijelentést nem a napjainkban is dívó Erdély romantikára alapozzuk, hanem arra a megfigyelésre, hogy 1925-28 között nagyjából három19 motívumanyagban és előadásmódban élesen eltérő tájképcsoportot találunk Nagy István művei között. Az egyik csoportot az előzőekben taglalt bakonyi képek, a másikat a fenséges komorságú kék-fehér-fekete erdélyi képek, a harmadikat pedig — szinte az előző kettő oldásaként — azon képek alkotják, amelyeken a kolorit enyhén természetközeli, olykor egészen geometrikus formákká egyszerűsített a tájplasztika, a felületek lágy megmunkálásúak. Ezek a képek nem vallanak keletkezési helyükről, mivel egyaránt előfordulhatnak ilyen képtémák Erdélyben és Bakonyban is. Nem havasokat ábrázolnak, tehát nem vehetjük egyértelműen erdélyieknek e képeket; az 1926-ból származó bakonyi képektől pedig gyengéd lírai hangjuk miatt különböznek. Több sajátosságukból arra következtethetünk, hogy ezek állnak időben legtávo39