Nagy István művészete. Az 1973. október 18-án Baján megtartott tudományos tanácskozás előadásai - A Bajai Türr István Múzeum kiadványai 23. (Baja, 1975)
Pap Gábor: Adaléknak Nagy István "alföldi" korszakához
Az utolsó mondatok átvezetnek következő témakörünkhöz. 3. A mecenatúra problematikája olyan életmód — és olyan világszemlélet — esetében, amilyen a Nagy Istváné volt, különösen érdekes kérdésnek számít. E kérdéskörrel legutóbb a Művészet című folyóirat 1973. júliusi számában foglalkoztam általánosságban, most az ott elmondottakat néhány konkrét adattal egészíteném ki, ugyancsak 1960 és 1964 között feljegyzett, eddig nyomtatásban még közzé nem tett szóbeli közlések alapján. Bár a témába ehelyütt nem kívánok elmélyedni, annyit mindjárt elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy a művész és a dúsgazdag, széleslátókörű, művészetpártolása révén is közismert pénzember, Wolfner József közötti szerződés kérdése mindig is a Nagy István-kutatás ún. „kényes kérdései” közé tartozott. Lyka Károly például, aki köztudomásúlag művészeti tanácsadója volt Wolfnernek, és mind ilyen minőségben, mind a Singner és Wolfner kiadásában megjelenő „Művészet” szerkesztőjeként, mint pedig Nagy István első tekintélyes felfedezőjeként feltehetőleg tájékozva volt az ilyen típusú ügyek felől, fent idézett beszélgetésünkkor kereken kijelentette: nem tud semmiféle szerződésről Wolfner és Nagy István között. A művész és a pénzember kapcsolatáról mindössze az alábbi történetet sikerült megtudnom tőle: „Wolfner egyízben kedveskedni akart egyik magasrangú barátjának, és ajándékba elküldötte neki valamelyik Nagy István képét. Az ajándék nem talált kedvező visszhangra, a barát visszaküldte a képet.” Amint az idézett beszélgetésből egyértelműen kiderült, Lyka Károly tudta, milyen sok és nagyértékű festményt birtokolt Wolfner, mind Nagy Istvántól, mind Mednyánszkytól, a szerződés ügyében azonban — amely mindkét esetben ténylegesen fennállott — nem volt hajlandó nyilatkozni. Hogy miért is lehetett „kényes” ez az ügy, arra nézve egy érdekes vélekedést a sok közül a fentebb már megismert Székely Miklóstól idézünk. Szerinte „nem csináltak írásbeli szerződést, mert szégyelte Wolfner, hogy festőtársát segélyezi.” (Wolfneren ez utóbbi mondatban nyilvánvalóan az ifjabb Wolfnert kell érteni, aki Farkas István néven lett rangos képviselője XX. századi pikturánknak, és aki még apja életében fontos szerepet játszott a cég, pontosabban a könyvkiadó munkájának irányításában.) Ugyanez az adatközlő magáról a szerződésről így nyilatkozott: „ A Wolfner-ügy lényege: havi illetmény ellenében minden képe a cégé. Az 1923-as kiállítás után felújítják a szerződést, — ettől kezdve bizonyos mennyiségű tételt eladhat.” 23