Kőhegyi Mihály - Solymosné Göldner Mária: Madaras története az őskortól az újratelepítés befejezéséig, 1810 - A Bajai Türr István Múzeum kiadványai 22. (Baja, 1973)
Vidékünk a török korban
jai, zombori és szabadkai. Mindhárom a szegedi szandzsákba (kerület) tartozott, az pedig az egri elajetbe. A szegedi szandzsák területe Csongrád és Solt vármegyék déli részeire, valamint Bács és Bodrog egész területére kiterjedt. Élén a szegedi várban székelő bég állott. Ö volt a szandzsák katonai, kincstári és polgári kormányzója.81 A belső közigazgatás rendszerét már sokan és sokhelyütt megírták, így ennek részletes ismertetésétől bízvást eltekinthetünk. Röviden csak annyit jegyzünk meg, hogy a török birodalomban a mohamedánok szent könyve, a Koran megállapítása szerint minden föld isten tulajdona. Az isteni tulajdon felett a szultán rendelkezett, aki a földbirtokok egy részét katonáinak, tisztviselőinek felosztotta. A javadalombirtok azonban nem adomány volt, mert e birtoktesteket zsold vagy fizetés helyett, annak fejében kapták s mindig ideiglenesen. Lényegében tehát bér és a szolgálat folyamán felmerült kiadások fedezésére kerültek kiosztásra.82 Ebből a rendszerből egyenesen következett, hogy a török birtokának jövőjével mit sem törődött, nem épített, nem ültetett, nem javított semmit; csak minél több hasznot igyekezett kizsarolni abból. A vezéreket, parancsnokokat állandóan cserélték, néhány év múlva a birodalom távoli tartományába vezényelték szolgálattételre. Magyarországon különösen helyén volt az a mondás, amellyel az egykori állapotokat maguk a törökök jellemezték: egész Törökországban nincs senki, aki nagyapja házát meg tudná mutatni. A megfogyott lakosság szomorú állapotát jól érzékelteti Verancsics Antal, a későbbi esztergomi érsek, aki 1553-ban Konstantinápolyba vezetett követséget és a Dunán lefelé hajózva vidékünket is érintette. Így ír: „Jóságos Isten! Mily szomorú képet mutatott az egykor oly jó és termékeny föld, milyen elhagyatott itt minden, mennyi vad tanyáz a szántóföldeken és szőlőkben, milyen ritka mindenfelé a földműves, ritka az állat s csak a pusztaság végtelen. Kormányosunk, egy szerb ember, beszélte, hogy hajdanán, amikor még hazánk épségben állott, itt egy községben több lakó volt, mint amennyit most harmincban alig lehet találni. Mit szóljak a földig lerombolt városokról, melyeknek immár neve is elenyészett?”83 Verancsics kitűnően tudott szerbül, szokásaikat odahazulról ismerte,81 így leírása hiteles, bár — fogjuk látni — a viszonyok ennél bonyolultabbak, sokkal összetettebbek voltak. Az ország népének fogyása, gazdasági erejének hanyatlása ugyanis nemcsak a török elfoglalta területekre volt jellemző. Már 1535-ben említik a felvidéki rendek, hogy néhol csak két vagy éppenséggel négy jobbágynak van 2* 19
