Koszta István - Kőhegyi Mihály: Kivonatok a bajai ferences zárda háztörténetéből 1694-1840 - A Bajai Türr István Múzeum kiadványai 19. (Baja, 1972)

tással voltak a város életére, szavuk súlyosan esett latba egy-egy

kérdés végleges eldöntésében. Illő tehát, de az alább közlésre kerülő szöveg jobb megértése is ezt kívánja, hogy a bajai ferencesek történetével közelebbről is megismerkedjünk.

Köztudott, hogy a 150 évig tartó török uralom alatt templomaink elpusztultak, papjaink pedig biztonságosabb vidékre menekültek. Bácska területén egyedül a ferencrendi barátokat tűrték meg a törökök, mert azok kéregetésből éltek, s helységről helységre vándoroltak, tehát kissé az ő derviseikhez hasonlítottak. A barátok ringyes-rongyos ruhában jártak, szakállt és bajuszt növesztettek, dolgoztak, de ugyanakkor az összegyűlt híveknek prédikáltak és a szentségeket is kiszolgáltatták. Működésükről a XVII. század közepe tájáról van az első biztos nyomunk. 1649-ben Ibrisimovics Marian járt a Baja környéki falvakban. Amikor pedig a pápa 1650-ben Benlics Máté ferencrendi atyát belgrádi püspökké nevezte ki, felhatalmazta, hogy a püspöki teendőket az alsómagyarországi hívek körében is ő lássa el.

A ferencesek végleges megjelenése azonban a visszafoglaló háborúkkal hozható kapcsolatba. Buda sikeres ostroma (1686) után a front évről évre délebbre húzódott. Az 1697. október 15—23 közötti napokban a keresztény seregek betörtek Boszniába és merészen Szarajevóig törtek előre, azt bevették, felégették, de sajnos állandóan megtartani nem tudták, s kénytelenek voltak visszavonulni. E visszavonulás rettegéssel töltötte el a Bosznia keleti részén lakó ferenceseket, akikkel — éppen a visszafoglaló háború miatt —nagyon kegyetlenül bántak a törökök. Tudták előre, hogy a török majd őket okolja a támadásért, s mind rájuk, mind a katolikus lakosságra iszonyú bosszú vár. Ezért az olovoi, szrebenicai, tuzlai, szentpéteri, modrusi ferencesek, a gondozásuk alatt álló katolikus lakossággal együtt, menekülni kezdtek, összeszedték, amennyire lehetett, ingóságaikat s a keresztény sereggel együtt átkeltek a Száván. A menekülőkről a császári hatóságoknak kellett gondoskodnak. Az elpusztult zárdák tagjai a Szerémségben, Szlavóniában és Magyarországon lévő plébániákon nyertek elhelyezést. Így a Tuzla melletti gradováriak Bácsba, az olovoiak Ilokra, majd innen Bajára, a szrebenicaiak pedig Mohácsra menekültek és hozták magukkal híveiket is, az úgynevezett bunyevácokat. Eleinte megtartották konvent jellegüket, sőt régi pecsétjüket is használták, nem kis bonyodalmat okozva ezzel a későbbi helytörténetírásban. A visszafoglaló háborúk megszűntével, majd a Rákóczi szabadságharc elültével lassan-lassan békés mederbe terelődik az élet. A kalocsai érsek is igyekszik visszaszerezni régi birtokait, s meg6