Solymosné Göldner Márta: Asszonyélet Dávodon - A Bajai Türr István Múzeum kiadványai 18. (Baja, 1971)
vagy az anyjuk: „ennek így köll lenni, ez minden nőn van”. Ilyenkor sötét szoknyát vettek alulra a szokásos fehér pendely helyett. Csak a 30-as évektől készítettek házilag felkötőt, és a háború után terjedt el a vatta használata. A bugyit a 20-as években kezdték a fázósabb öregek, a 30-as években a fiatalok viselni. Házilag varrták, slingölték, térd alatt gumi fogta a lábszárhoz. Akkor még a szoknya is féllábszárig ért. A hétköznapi bugyi színes flanelból, az ünnepi fehér vászonból készült. Melltartó nem volt, pruszlikot használtak, ami lapította a mellet, mert azt szégyelték. A slingelt ingre vették a színes kivarrott pruszlikot. „Az nem olyan volt, hogy az embernek legyen valami formája is.” A melltartó viselet csak 1944—45-ben kezdődött, valamivel korábban a kombiné, amit házilag készítettek, és rövid volt. A lányok, asszonyok tehát előbb az üngöt, pöndölt vették magukra, erre jött az alsó és felső szoknya. A felsőtestre levetykét, levit húztak. A hétköznapló ruhák nyáron vékonyak, mosók, télen parkett. Ünnepre bársony, selyem, kázsmér, moldony. A szoknya és löbötyke vagy a blúz azonos anyagból készült, a kötény másból. Egy-egy lánynak ünnepre 15—20 ruhája volt, hétköznapra ugyanannyi. Az ünneplés ruha métere a 30-as évek elején 4—5 pengő volt, amikor a búza mázsája 6—8 pengő ! Egy ruhához 6—7 m anyag kellett. A kötény anyaga még drágább volt, 25—30 pengő métere. Igaz, hogy egy-egy ruhát évtizedekig viseltek, anyáról, nagyanyáról örököltek. A századfordulótól a világháborúig jellegzetes ruhadarab volt a tűzéses kötény. Már a 19. sz. végén a szoknyák alját, a cokikat, bajkókat varrógéppel, színes fonallal díszítették. Ez a technika a kötényekre átterjedve kivirult. Előbb csak a kötény aljára, majd fent két oldalára is színes virágmintákat, madár, címer motívumokat tűztek a selyem, bársony kötényekre. Ez a divat Nagybaracskáról indult, de pár év alatt átvette Dávod, Bátmonostor, sőt Hercegszántó magyar lakossága is. A tűzésnek külön mesterei voltak, akikhez a szomszéd falvakból is hoztak munkát. Az első világháború után már nem készítettek újat, az öregek viselték egy ideig még a régieket. A fiatalok azért sem hordhatták, mert a szoknya rövidült, s a díszített kötényből sem felhajtani, se levágni nem lehetett. A templomi ruhában nem volt szabad sem kocsmába, sem lakodalomba menni. A kocsmába pargett szoknyába és mosó ruhába mentek, piacra, városba festő ruhában. il
