Báldy Bellosics Flóra: A régi népi takácsok élete Nagybaracskán és környékén - A Bajai Türr István Múzeum kiadványai 16. (Baja, 1968)
Kendertermeléshez fűződő hagyomány volt, hogy a kendert legjobb egy héttel György nap előtt elvetni. Ha húshagyókor nem akart egy leány táncolni, mindjárt ráolvasták: „Nem táncolsz ? Nem nyől meg a kendered !”. Amikor már virágzott, porzott a kender és ha az ujjak köré tudták tekerni a kihúzott kenderszálat, akkor lehetett nyűni. Markokba nyűtték. Volt, aki az áztatás előtt megszárította a kenderjét ,de a legtöbbje mindjárt úgy zölden vitte a vízre, a Séra fokhoz. Ez egy hajdani Holt-Duna ág, ami már nincs összeköttetésben a Dunával. A zöld kender hamarabb kiázott, mint a megszárított, 5—6 nap alatt már kimosásra alkalmassá vált. A kimosott kendert szárították, szárítás után kévékbe kötötték. 20— 25 markot tettek egy kévébe. A kendert megmunkáló eszközeik hasonlóak a környező szeremlei, érsekcsanádi vagy dusnoki ilyen célt szolgáló eszközökhöz, elnevezéseik is egyezők: törő, tiló, gerebeny. A századforduló előtt a megtört, megtilolt kendert Csátaljára vitték őrletni, az ott működő őrlető malomba. Két ló hajtotta az őrlető követ, amely egy homorú és egy domború kőből állott. Őrletés közben az asszonyok ügyesen forgatták a két kő között az őrlendő kendert, amelyet már előzőleg megtiloltak. A forgatással a kender egyenletesen őrlődött. Mondják, 40 év előtt Baracskán is volt még egy őrlető használatban, ennek egyik része később az iskola udvarán a zászlótartó szerepét töltötte be. Azért tudták a kenderfonalat régebben olyan egyenletesre megfonni, mert a kendert a kenderőrlető, kendermorzsoló kenderpuhító kűn is megőrölték, megtörték. A kender megmunkálása folyamán, a négyféle fonalhoz szükséges négyféle kendert osztályozták. Szétválasztották a szála kendert, apró szöszt, szép csöpüt és a csúnya csöpüt. A kender megmunkálása után következett a fonás. 60—70 éve még a talpas rokkák voltak használatban. Egy baracskai adatközlő ezt szűzanya rokkának nevezte. Azóta már a pörgő rokka vált általánossá. Egy monostori asszony állította, amikor az anyja által font tökéletes finomságú kenderfonalat dicsértem, hogy: „Ezt még az apatini fekete rokkán fonyta anyám”. 1880—90-ig még a fonyóházban fontak mind a négy községben. Akkoriban tiltották be a fonóházakat. Külön volt a lányoknak és külön az asszonyoknak fonóházuk. November derekán kezdték, a fonást, február derekáig bérelték a helyiséget attól, aki a nagyobbik szobáját erre a célra kiadta. A bútorokat kitették a szobából, csak padok voltak a fal mellett körül, középen egy asztallal és a mennyezetről függő lámpával. A megfont kendert áspára tekerték, ezek rőfre voltak méretezve. A kész, megfont kendert lúgzással készítették elő a szövésre. * Mind a négy községben igyekeztem felkutatni, hogy szőttek-e, vagy szőnek-e házilag maguknak a magyarok asszonyai, de csak elvétve találtam kísérletezésekre. Minél messzebbre nyúltam vissza a távolabbi évtizedekbe, az elmúlt századba, annál inkább nőtt a takácsság jelentősége. Nyomát se leltem az egyszerű kis házi szövőifi
