Solymos Ede: Bajaszentistváni téglásélet. Baja környéki erdővágók - A Bajai Türr István Múzeum kiadványai 13. (Baja, 1965)

Nyár vége felé mondogatták a falusiak: költöznek a fecskék, nemsokára mennek a téglások is. Szentmihály, Kisaszszonynap volt a szezon vége, a téglások behujáztak. Nyáron csak annyi pénzt vettek ki, amennyi a napi bevásárláshoz kellett, most elszámoltak. A rendes gazda ilyenkor áldomást fizetett, vagy némi pénzjutalmat adott, s hazaszállítatta munkásait.

Ha égetővel mentek vályogot csinálni, az életmód némileg változott. Nádkunyhóban laktak, amit maguk építettek. Kb. fél m mély négyszegletes gödröt ástak, annak szélére állították a nádtetőt, amit aztán még az égetésre szánt szalmával is befedtek, 2—3 kocsira valót is rátettek. A kunyhóban vályogból spórheltet építettek, hazulról vittek platnit a tetejére. A kunyhó hátsó falát vályoggal rakták föl, ott ment ki a füstcső, végét lefelé irányították, hogy a szikra ne kapjon a szalmába. A kenyérsütő kemencét is vályogból építették. Ilyen helyen csak egy család dolgozott.

A vizet vagy a közeli gémeskútból húzták, vagy az agyagos gödörből — ahonnan a földet kitermelték — mélyítettek le kutat. A vizet aztán 5 m hosszú vályún eresztették a csatornába, azon át a kiskútba. Napszámért készítették el az adott anyagból az asztalt és a járó alá való bakot is.

A téglásokon kívül egyéb munkásokra is szükség volt. Egyes téglagyárakban cserepet is készítettek, ehhez külön szakértelem kellett. A földet lóhajtású géppel dolgozták meg, aztán vasformába nyomkodták, cserépdeszkára fordították, vízbemártották — fürösztötték — majd a deszkával együtt lécállványra tették száradni.

Különösebb szaktudást nem igényelt a ki- és behordás. Téglaházaknál ezek állandó munkások voltak, de az égető falusiakat szokott fogadni. Ezeket is ezrenként fizették, dolgoztak közösbe, de külön is. A téglák hordását dragacson végezték.

A rakó már szakember volt, kisebb helyen maga az égetőmester. Az égetés sikere jórészt a vályog berakásától függött. Az égetés menete a kemence típusa szerint változott. Legegyszerűbb a tábori kemence, amit a vándor égetők alkalmaztak és egy alkalomra szólt. Helyét simára igazították, de a tüzelő nyílások helyén 10—15 cm-t lejtett befelé is. Egy táborba 70—80 ezer tégla fért, ez kb. 10 x 15 m-es területet igényelt. A vályogot a kemence szélességében végig rakták, élére állítva egész sűrűn egymás mellé. 3—4 sor után kihagytak 80—100 cm helyet a tüzelőnyílásnak. Ha szalmával, izékkel fűtöttek, nagyobb helyet hagytak, mint a fatüzelésnél. Ilyen hármas21