Sümegi György: Kiskunhalastól Nagybányáig 2. - Thorma János Múzeum könyvei 41. (Kiskunhalas, 2016)
I/1. Thorma János
ben a polgármester, ha jött a főispán vagy valami felsőbbség, kiment elébe a saját fogatán és elszállásolta a saját lakásán. Ebédre meghívta a tisztikart a saját házához. Vári István nem csak szép ember volt, hanem igen kedves modorú is. A felesége, Mészöly Eszter egy okos, finom lelkű asszony volt. A kis Fekete Gizella itt sokat összejött Thorma Bélával, mert unokatestvére volt Vári Istvánnak. És megszerették egymást. Aztán megszületett Jánoska. Kis csúnya, száraz fekete gyerek volt, csak a szeme világított, és borzasztó nyughatatlan. Ha nem vigyáztak rá, mindjárt kiszökött az utcára a többi gyerekhez játszani. Az ottani gyerekek nagyon szerették (Matyi, a köteles fia és stb., akikkel ő később találkozott mint önkéntes Kecskeméten). Hozzánk, a Thorma házhoz, a városon körösztül kellett eljutni. Egyszer késő estve kinn ültünk a ház előtt a pádon. Már sötétedett, s valami pici pontot látunk, hogy jön erre. A nagymama rémülten kiáltja: „Jézusom, ez a Jancsi!”, és nagyban mosolygott. Ő alig 3 vagy 4 éves volt. Persze, mi hazakísértettük, de ha csak tehette, mindjárt elszökött hazulról. Született aztán neki egy nővérkéje, aki később Paragh Béláné lett. Elrendelték aztán az adóhivatalt Kiskőrösre, onnan mentek Jászberénybe, és onnan Nagybányára. Thorma Béláné el-eljött nyáron a gyerekeivel, de Béla bácsi sohasem jött, azt mondta, hogy ő szégyelli a szülői háznál, hogy ő szegény adóhivatalnok, de mi nagyon örültünk, ha Gizi néni jött a gyerekekkel. Egyszer, emlékszem, egy délután szüléink elmentek vizitbe. Jánoska, én és Esztike kockával játszottunk, a nagymama leült zongorázni, s avval a szelíd, kedves hangjával elkezdett énekelni: Hát az Isten néki kapunk az ajkunkra Német táncra, a német táncra, A muzsikus nem ismeri, nem veri A mi nótánkat, a mi nótánkat. Szánd meg apádat, szánd meg unokádat, Szánd meg a mi vérrel szerzett hazánkat! Jánoska a játékot otthagyta, odament a zongorához, és mondta a nagymamának, hogy játssza el még egyszer. Mikor vége volt, azt mondja a nagymama: „Látod, kis fiam, aki ezt írta, akkor arra azt mondták, hogy rebellis! Pedig nem volt az, csak szerette a hazáját és nemzetét, mert azt szeretni kell, de te még nem érted, mert gyermek vagy”. Jánoska azt mondja: „De én értem nagymamám, és meg is tudok rá esküdni!”- és akkor feltartotta a kezét két ujjával, és félig letérdelt. A nagymama felemelte és megcsókolta. Mikor a nagymama kiment, én azt kérdeztem tőle: -„Janika, hol láttad te, hogy hogyan kell esküdni?” Azt mondja: „Hát láttam a keresztapámnál képen a falon!” - mert Váriéknál, körül az ebédlőben 48-as képek voltak, mert Pista bácsi 48-as honvéd kapitány volt. Gyermekéveink száma: Jánoska volt akkor 9 vagy 10 éves, én 12 vagy 13 éves, de oly tisztán emlékszem. Aztán soká nem jöttek Halasra. Jánoska akkor ötödik gimnazista volt, akkor már látszott, hogy lerajzolta a nagypapa olajképét, és mikor megérkeztek, örömmel mutatta, hogy vett a keresztapja Pesten Flóber-puskát. Első este kerestük már vacsorára, de nem volt Jánoska sehol. Végre is megvacsoráztunk, úgy 9 óra felé előjött sárosán, és hozott a kezében egy szárcsát és erősködött, hogy azt holnap ő megeszi. Megkopasztottuk, aztán mutattuk a bőrét, akkor aztán elment a kedve, de Váriéknál felbiztatta Fridrich Sándor bátya, hogy: „Gyere ki velem 4 órakor a tanyára, lőhetsz ott annyi vadkacsát!” Felkelt aztán Jánoska 34
