Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum 4. - Thorma János Múzeum könyvei 40. (Kiskunhalas, 2015)
Régészet - Vörös Gabriella: Szarmata temetőrészlet Kunfehértóról a 2–3. századból
78 Vörös Gabriella A csüngök közül három típus fordult elő a temetőben, kettő közülük az 5. gyermek sírban (III. t. 5 - 6.). A csengő megszokott lelet a szőkébb korszak (2-3. század) sírjaiban, zömmel gyermek- és női sírokból kerülnek elő, a legtöbb példánynak van jó római párhuzama.28 A kunfehértói darab helyét nem tudjuk (III. t. 5.), de az in situ helyzetben talált csengők alapján a gyermek eredetileg vagy a nyakában, vagy a csuklójára fűzve viselhette.29 A háromszögforma, üreges, fekete anyaggal kitöltött belsejü csüngök (III. t. 6) ismereteim szerint párhuzam nélkül állnak az alföldi leletanyagban. Formailag hozzájuk nagyon közeli csüngő Szeged-Tápéról került elő, a 15. gyermek sírból, a méretük is egyező lehet, bár a kunfehértói darabok közül egyik sem teljes. Amiben különböznek, az az anyaguk, a szegedi ugyanis kerámiából készült. Gyermek sírokban nem számítanak kivételesnek az egyedi csüngök, sőt az sem, hogy egy gyermek több fajtát is kap. Az egyik legjobb példa erre az Endrőd-szujókereszti 49. sír, ahol többek között szarvasfog amulett, koponyacsont csüngő is előfordult.31 Az 5. sírban Kunfehértón csengő, háromszögformájú csüngök és két hordó alakú mészkőgyöngy tartozott a nyakba vagy valamelyik csuklóra fűzött bajelhárítókhoz. A sír mérete (245 - 95/100 cm), jelölése (árokkal - halommal), a mellékletek (csiholó, kés) arra utalnak, hogy a gyermek a közösség teljes jogú tagja lehetett, annak ellenére, hogy 10-11 éves körüli volt. Az 1. sírban egy keskeny bronz pántból formált kis karika volt, helye szerint a nyakban viselte a 8-10 éves kislány (I. t. 1.). A különböző méretű, anyagú karikák gyakori leletei a női síroknak, a nyakban a gyöngyfüzérek rögzítésében játszhattak szerepet.32 Ebben a temetkezésben nincs annak nyoma, hogy valaminek a rögzítésére szolgált volna, valószínűleg a nyakba fűzve (esetleg más, szerves anyagú díszekkel együtt) csüngőként került a leány nyakába. A férfi viselethez egyetlen bizonytalan csaton kívül semmi mást nem tudunk sorolni. A 4. sírból kerültek elő azok a vékony, nittszegekkel átütött bronz lemezek, amelyek egy csat lemezes szíj szőri tójához tartozhattak (II. t. 8.). Csak kérdőjelesen sorolhatók ide a vékony bronz huzalok is, melyek egyáltalán nem jellemzőek a korszak csatjaira: ahhoz, hogy a karika darabjai legyenek, túlságosan vékonykák (II. t. 9.). A halott mellé gyakran kerülnek eszközök, edények, pénz. Sajnos a lista - a sírok általános rablása miatt - biztosan nem teljes. Vannak továbbá olyan tárgyak, illetve töredékeik, amelyek értelmezésével adósak maradunk. A használati eszközök közül a tüzkészség és a kés tűnt fel a mellékletek között. A tárgyak kivétel nélkül töredezettek, hiányosak, ami egyrészt következhet az anyagukból - erősen korrodálódott vas -, másrészt a sírok bolygatásából is. A típusukat ettől függetlenül jól ki lehet venni. A csiholok karikában végződtek, a másik végük enyhén kiszélesedett (II. t. 4., III. t. 3.). A készlethez tűzkő tartozott (II. t. 5.), de ritkán kerültek együtt sírba, legtöbbször csak az egyik eszközt helyezték a halott mellé.33 A szarmaták kései nagyon sokfélék lehettek,34 a különböző méretű, penge szélességű, nyélállású eszközöket feltehetően másra és másra használták, tehát az egyetlen darab a háztartás teljes késkészletének a megtestesítője a sírokban. A leggyakoribbak a kb.2 cm pengeszélességü, 10 cm körüliek, egyenes pengével és ívelt háttal. Ebbe a nagy csoportba tartozhat a temető mindhárom példánya, bár kettőnek a pontos hosszát nem ismerjük (II. t. 3., 10., III. t. 4.). A mellékletek között a szarmata korban fontos helyet foglalnak el az edények. A temetőből egyetlen tálkával tudunk foglalkozni, amely az 1. számú leány sírból került elő (I. t. 2.). Az eredeti helyzetben kibontott apró, kézzel formált, rossz minőségű edényt a gyermek lábfejeire téve vagy közvetlenül melléjük helyezve bontották ki. A szarmaták egyik legkövetkezetesebben alkalmazott szokása, hogy a teljes időszakban (1-5. század) szinte mindig a lábak tájékára helyezik az edényeket, majdnem kivétel nélkül 1-1 darabot.35 A közelmúltban felmerült, hogy
