Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum 4. - Thorma János Múzeum könyvei 40. (Kiskunhalas, 2015)
Történelem - Pánya István: Őrhalmok a Duna-Tisza-közén
228 Pánya István Szabadszállás környéke szintén fában szegény volt. Bél Mátyás így ír erről: „A szőlőskerteken kívül egyetlen fa sem található, erről az egész vidékről hiányoznak az erdők”2'. (Ugyanitt leírja Bél Mátyás az is, hogy Halason „Erdőnek messze földön híre-hamva sincs”22) A szomszédos Fülöpszállás a 18. század elején az Örjegből vágott fából építi fel fatemplomát.23 Mi vette át az erdők helyét? A szakirodalom felkutatása előtt a kezembe került kéziratos térképeken találtam meg a választ. Egy ismeretlen korú (18. század végi) kisszállási térképen a fehértó-kisszállási határon egy magányos Szilfa képe látható. Ugyanezen a határon egy másik térképen Nyárast jelölnek.24 Nem messze tőle, kisszállási területen Tövisek felirat olvasható25. Bocsa és Páhi határán található a Bokros-strázsa, mely nevét valószínűleg néhány csenevész bokorról kapta.26 A Kováts-féle térképen a balotai strázsától nyugatra látható a Fűzfás kút."1 A bánegyházi határon Sóskabokor, máshol Tüskés határ szerepel.28 Hajós homokhátsági területén Szilas-bokrot, tőle nem messze a jánoshalmi - borotai határon Bokros-hátat jelölnek. Továbbá: a felső-kiskunsági Bene pusztán Sóska fás halom, Fűzfás kút, Mizse és Vacs határán Galagonya bokor, Nyárjas állás (és egy Tsonka fa helye, mely egy viharvert fa lehetett), Esső-pusztán Nyárfás-halom, Kaskantyú határán Topolya-halom {fekete nyár).29 A térképeken megfigyelhető kevéske nyom alapján egy bokros-cserjés, elszórtan fás-ligetes foltokkal tagolt tájat kell elképzelnünk, nagyrészt legeltetett, kisebb részt megművelt területekkel. Tájtörténeti kutatásokból tudjuk, hogy a fás társulások helyét a korábbi cserjeszint és alsóbb lombkoronaszint fajai veszik birtokukba, így a Kiskunhalas-Kiskunmajsa vonaltól északra jellemzően a boróka, attól délre a galagonya terjed el.30 Az egykori erdőalkotók - tölgy, szil, nyár - nem vesznek el teljesen, kisebb foltokban továbbra is fennmaradnak. Őrző szemek Ebben a szakaszban csupán említés szintjén, nagyvonalakban szeretnék kitérni arra, hogy kik végezhették az őrzést a hódoltság korabeli végtelen pusztákon. A török bejövetele után a mezőgazdaság szerkezete erősen átrendeződött. A külterjes, szilaj állattartás előtérbe került, mivel baj esetén az állatokat lábon lehetett új helyre hajtani.31 A juhászok, pásztorok és a fegyveres hajdúk egész évben járták a települések - többnyire a bérelt pusztákkal megnövekedett - határait. A táj at ez idő alatt rendkívül j ól megismerték és a tudásokat apáról-fiúra adták tovább. Jó megfigyelőképességük és ötletes megoldásaik a fennmaradt 18. századi határperekből és határjárásokból egyértelműen kiderül.32 „Nem érdektelen dolog e kemény legények életével kissé közelebbről megismerkednünk. Úgy is már csak a múlté az, a mit itt róluk elmondunk...A XVI. és XVII. században gulyáink, nyájaink télen-nyáron a szabadban élvén: a gulyásoknak, a göbölyösöknek, a hajtóknak stb. is velük kellett lenniök. Holmi kis pásztorházacskát vertek maguknak nádból s szalmából...De itt is ritkán húzhatták meg magokat, mert a gulyákat éjjel is őrizniök kellett. A latrok és a kóborlók a farkas-csordákkal együtt ugyanis rendesen éjjel támadtak. S a gulyásoknak, a hajtóknak ás a pásztoroknak véres harczokat kellett vívniok a ragadozó emberekkel és állatokkal. ”33 A pásztorélet mindennapjaiban fontos szerepet játszottak a halmok. A határperek szövegeiben rendre előkerülnek azok a közlések, melyekben „dohánt metélő”, „szőr-füvet” égető és a domb oldalában (szélámyékban) főzögető juhászról olvashatunk.34 Kmetyó János 55 éves kiskőrösijuhász vallja 1761-ben, hogy „pásztorságának régi üdéjében midőn az hideg essőknek valamennyire ellent igyekeztek vetni, ezen homokos hegyeknek oldalaiban még akkor jó sűrű bokros fáknak lévő árnyékában nyájakkal edgyütt vették magokat” A dombokról figyelhet
