Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum 4. - Thorma János Múzeum könyvei 40. (Kiskunhalas, 2015)
Történelem - Pánya István: Őrhalmok a Duna-Tisza-közén
Őrhalmok a Duna-Tisza-közén 229 ték a távolt. Kémlelték, jön-e ellenség, esetleg észrevette-e a szomszédos puszta bérlője, hogy a fondorlatos pásztor a határ túloldalán zöldellő szebb réten legelteti a nyájat. „A rábízottjószágnak megőrzése, saját személyének veszélyeztetésével is, ebben csúcsosodott ki egész életének feladata; e körülfejtette ki a legnagyobb éberséget, ravaszságot, a legtöbb cselfogást, csalafintaságot. ”36 Ugyan az idézet Madarassy Lászlótól a 18-19. századi pásztortársadalomra vonatkozik, aligha kételkedhetünk abban, hogy a veszélyesebb török időkben nem ekképpen cselekedtek volna puszta lakói. „ mint katonák, teljesen megállják a helyüket. Csupán amúgy is szilaj természetük leszen még keményebbé. Nem hiába nevezték őket az ördög apostolainak, nagyon rászolgáltak a névre. ”37 A fentebbiek alapján a határ „nyitott szemei” elsősorban a szinte egész évben a pusztában élő pásztoremberek lehetettek. Ellenség a láthatáron Mi történt, ha a távolban veszély jeleit fedezték fel? Csupán töredékes adatok maradtak fenn arról, hogy ilyen esetben milyen forgatókönyv szerint igyekeztek biztonságos helyre terelni az állatokat. Egyik megoldás a kisebb nyáj, vagy csorda mélyebben fekvő sűrű ingoványba terelése volt.38 Erre példa a Szabadszállás déli részén található a Csorda-állás, mely a Zab-szék közepén fekvő kicsi, nádasokkal körülvett, rejtett magaslat. Mélyedésekkel, és dombokkal tagolt tájon azonban akadnak nehezen belátható helyek. Ilyen terepalakulat a halasi határban az ún. Tallér-állás, nem messze a Szarkási-strázsától. Ezt a hosszúkás mélyedést néhány méter magas dombok veszik körbe, így tökéletes búvóhelye lehetett a jószágoknak. A halasi elöljárók így írnak róla 1864-ben: „ 3. Tallér állás - homok buczkák közti mély völgy, mely zivataros időkben marha állásul ’s men helyül szolgált, hagyomány szerint most is élő Tallér család használta állásul”39 A 20. század elején is feltűnik a forrásokban, azonban a neve eddigre kikopik már: „ Szarkás-pusztán egy kekeny és nem mély völgykatlanban még ma is látható egy kisebb, elhagyatott birkaszín, melynek hátát a partnak vetették”.40 Ehhez hasonló, ám utaktól kicsit távolabb fekvő mélyedés található Halastól északra, Kötöny és Tázlár határán. Az Első katonai felmérésen Szabosi-puszta, újabb térképeken Szabó-sík. 5-6 méter magas dombok veszik körbe, benne kisebb nedves rét, időszakos tó is található. A török és rác dúlás után az „állások” elvesztették „hadászati jelentőségüket” és csupán az időjárás elleni védekezés eszközei lettek. „A halasi pásztorok a félszilaj jószágot elősször a melegállásra, vagyis az erdők, buckák enyhelyére verték. Halason az állás szó jelentése különben csaknem teljesen összeforrt a természetadta enyhelyéve. Híres állások voltak itt a Tepszinyáros, a Vastaghegy Debeákban, a Göllér-högyi ménösállás, a Rúzsás állás, Izsákon a Bikatorok, Orgoványos a Lóállás. Ezek az állások patkó alakú völgyek, úgynevezett torkok voltak, akácossal, nyárassal övezve, ahol a jószág nyárfaserevényt, nyúlvesszőt, stb talált, nyugodtan elserevényözhötött, és »csak a zúgását hallotta az időnek«. ”41 Mi történt, ha nem sikerült időben elrejteni a jószágokat? Az ellenség - csapatokba verődött végvári katonák, hajdúk, török portyázók - nemes egyszerűséggel elhajtotta azokat. Szakirodalmakban sok helyen lehet olvasni az elhajtott jószágok számáról, ezek mégsem fejezik ki azt a keserű érzést, amit ilyenkor érezhetett a hódoltság korának lakója. A Felső-Kiskunságon történt 1668-ban, hogy Kunszentmiklós kibérelte Dabas és Gyón pusztákat. Ki is hajtották állataikat legelni, azonban az abaúj-vármegyei, gibárti Nemeni Péter katonái elhajtották a marhákat, „v olyan dolgot cselekedtenek marhájukon, hogy pogány tatár sem cselekedte azt, hogyha az
