Hagy Czirok László: Lótartás a Kiskunságon - Thorma János Múzeum könyvei 39. (Kiskunhalas, 2015)
7. A lovak gondozása a szilaj, fél szilaj és kezes tartás mellett
A ló körmeit, ha azok az úton sárosak lettek, a polgárok megmosták, vagy hazaérve egy-egy vödör vízzel meglottyantották, és azután kötötték be az istállóba. A jó paraszt a lovai körmeit is rendben tartotta, időnként meg is vasaltatta patkoló kovácsokkal, mivel a körmük — kivált a köves utakon — hamar koptak. A vasalatlan lovak körmeit időnként kováccsal alakíttatták, mert a hajtástól ferde növések keletkeztek rajta. Nyárvíz idején izzadt a ló is, és a por úgy belepte, hogy a habsár miatt a szőrén csömbök keletkeztek. Nagy barmoknál az ilyen izzadásosabb, piszkosabbá vált lovakat a számadó kiválogatta, s egy-egy verőfényes déli órában ötös-hatosával a nyakuknál fogva kötőfékjükkel összefűzték őket, s alkalmas helyre elvezették úsztatni. A gazdák egy-egy kötőfékkel adták a ménesre lovaikat, de ezek a kötőfékek az úsz- tatáskor gyakran összecserélődtek, de abból sohasem lett baj, mert a gazdák ezt természetesnek tartották. A legerősebb, s szélről és csáról.\ lévő lóra ült a bojtár. Egyik lócsapat után vezették a másikat az úsztatásra. A városról gazdálkodó és a tanyai parasztok is, nyáron egy-kétszer, ha alkalmas, meleg napos idő volt, befogtak, megrakták a kocsit takarmánnyal, felpakolták a gyerekeket, felült a béres is — ahol volt — aztán elhajtottak néha 5-6 km-re is valamely nagyobb állóvízhez, a városiak a város körüli nádasok közt levő lóúsztatókhoz, vagy a Sóstóra. Beleálltak a kocsival a vízbe, míg a kocsi fenekét el nem érte a víz, s a lovaikat kézzel vagy szalmacsutakkal jól megmosták. Elébb megfürödtek családostól, azután a lovakat beljebb vezették a vízbe, s ott ment végbe a csutakolás. Utána maguk is újra megmosakodtak, megitták a magukkal vitt borocskát, ettek is, aztán hazahajtottak. A tanyás gazdák több ízben, nagy melegekkel a tanya körüli vizes gödrökben mosták meg lovaikat. Ilyenkor a lovak sörényét ritka fogú fésűvel a nyakcsigolyánál kétfelé választották, egyesek kukoricalevéllel a külső oldalon a sörényt be is fonták, hogy ne kócolódjon, s a párja ló meg ne csócsálhassa. A csáslóét balrul, a ha/s^áslóét jobb felül fonták be. A jószág farkát is többször kifésülték, de a Kiskunságon nem kurtították meg, azért, hogy hosszabb farokkal a csípős legyeket, bögölyféléket könnyebben elhajthassák magukról. A szilaj lovaknak éjjelre a marhák között nem jó helyük volt, mert onnan kitörni igyekeztek, így jó erős, négy soros korlát kellett. Aljazás Az almozásra (Halason aljarái) is gond volt. Esténként többnyire friss szalmát vittek az istállóba, a trágya eltakarítása után a friss alomszalmát a lovak alá vasvillával simán elszórták úgy, hogy a zabló felől vastagabban álljon, mert a ló hátrafelé rugdalja. „A vemhes lónál, vagy ellés után a ló faránál kell az almot magasabbra hagyni, hogy könnyebben felkelhessen, fekvés közben ne nyomuljon hátrafelé a terhe. Legjobb, ha a friss szalmát az első lábaihoz teszik, úgy az ott összetörődik, s minden 43
