Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)
VI. Szüleim története - A müncheni évek
tartanak. Gyárakban akkoriban nem volt nehéz ilyen praktikumhelyet találni, mert már néhány éve teljes foglalkoztatottság volt, és már több mint egy millió vendégmunkás dolgozott az országban. A gyárak tehát kaptak az olcsó bérért dolgozó praktikánsokért, akiket úgy dolgoztattak mint segéd- vagy betanított munkásokat. Két hónapra jelentkeztem egy kis müncheni telefongyárba, amely nem volt messze a lakásunktól. Érdekes volt számomra megismerkedni a gyári munkásvilággal. A munkások barátságosak voltak, az előmunkások a praktikánsokat rögtön darabszámos akkordban dolgoztatták a gépeknél. Fárasztó munka volt, egész nap állva kellett a fúrógép, csiszológép, marógép, lyukasztógép mellett dolgozni és meg volt adva, hány darabot kell elkészíteni óránkint. Reggel hét órától délután négyig. Flullafáradt voltam, amikor hazamentem, vacsora után beestem az ágyba. Négy praktikáns dolgozott a 200 munkás között a gyárban, az egyik Szaudi-Arábiából jött. Egy másik fiúval összebarátkoztam, Sauter Herberttel, akivel végigcsináltam aztán az elektromérnöki tanulmányt és a mai napig jó barátok vagyaink. Herbert mindjárt első héten betegállományba került, mert becsípte a mutatóujját fúrógépének a munkadarabot beszorító légnyomásos satujába. Vérzett, lejött a körme. Ebből tanultunk, hogy nagyon óvatosnak kell lenni. Teltek a hetek a telefongyárban, míg augusztus 13-án egy nagy hír lepett meg minket az ebédszünetben:... Berlinben elkezdte a keletnémet rendőrség felépíteni a falat! Izgatottan tárgyaltuk a lehetséges fejleményeket, a munkások közül néhányan háború kitörésével ijesztgettek. De aztán világos lett, hogy az amerikaiak tiltakozásokon kívül nem folyamodnak erőszakhoz. így telt el a szeptember és az én időm a telefongyárban. Október elején beiratkoztam az egyetemre és ekkor a „von”-t elhagytam a nevemből, hogy megszűnjék a diszkrepancia a hivatalos nevem és a bizonyítványokon szereplő nevem között. Ekkor fantasztikus jutalom várt rám az érettségi sikeres letétele miatt. Diti meghívott egy kéthetes hajóútra az Égei-tengeren. Ez valóban felvillanyozott engem, ilyen szép ajándékra nem számíthattam. Diti ekkor különben már nem mint gépírónő dolgozott, hanem a SzER magyar osztályán a helyettes igazgató titkárnője lett. Ez nem csak kellemesebb munkaviszonyt jelentett, hanem nagyobb fizetést is. A terv szerint Diti autóján és a szüleimmel együtt indultunk Velencébe, ahol őket egy szállodában helyeztük el a velencei Lidón. Diti és én pedig a kikötőben felszálltunk egy görög utasszállító hajóra (akkoriban még sűrűn léteztek személyszállító vonaljáratok a nagy kikötők között), amely, az Adrián és a korintusi csatornán keresztül, három nap alatt elvitt minket Athénba. Kétnapos városnézés után, a pireuszi kikötőben beszálltunk egy kisebb, de nagyon elegáns luxushajóba és elkezdődött az Égei-tengeri körút. Az első állomás Istanbul volt, ahol két napon keresztül jártuk be a lenyűgöző, két földrészre terjedő város látványosságait. Aztán a kisázsiai partok mentén megnéztük az ókori Troja, Pergamon és Ephezusz városok kiásott maradványait és közben érintettük Patmos, Rhodos, Kréta és Szantorin szigeteit, ahol ugyancsak régiségeket és a szépséges tájakat csodálhattunk meg. A végén Athénból tettünk még kirándulásokat Delphi- be, Naupliába, Epidauroszba és Korinthosba. Aztán felszálltunk megint a vonaljáratra, 535
