Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)
VI. Szüleim története - A müncheni évek
volt a kétnyelvűség. A tény, hogy mindkét nyelvben egyformán otthon voltam, az évek folyamán egyre jobban tudatosította velem, hogy két különböző kultúrában vagyok otthon, két világhoz tartozom, amelyek egymástól sok téren különböznek. Ez a két kultúra nemcsak a nyelvben, hanem a szokásokban, az érintkezési formákban, a hagyományokban különbözött. A magyar kultúra hosszú ideig kifinomultabbnak, maga- sabbrendűnek, előkelőbbnek tűnt nekem. Ez számomra az érintkezési formákban manifesztálódott elsősorban. A magyar megszólítási formák, a három fajtájú udvarias- sági megszólítás (magázás, önözés, ,,tetszik”-ezés), férfiak és nők különböző kezelése, a nemek egymásközti érintkezése („egyenrangú” férfiak egymás közti tegeződése, hasonlóan a nőknél, amellett a másik nemnek a magázása), rangkülönbségek figyelembevétele (nagyságos, méltóságos jelzők használata a megszólításnál), a nők megkülönböztetett tisztelete a férfiak által (kézcsók, lovagiaskodás), bizonyos szóhasználat („méltóztass”, „parancsolj”, „kérlek alássan”), mindez a jó modor legmagasabb kifejlődésének tűnt. Sokkal kifinomultabb, komplikáltabb volt ez a világ, mint a németeknél. Ott is lehetett udvarias az ember, de minden egyszerűbben, „demokratikusabban”, emancipáltabban történt. Csak lassan jöttem később rá, hogy ezeknek az érintkezési formáknak egy nagyrésze a magyar társadalom maradiságának a kifejezése is volt. Ezek az érintkezési formák ugyanis a német társadalomban is léteztek 50-100 évvel ezelőtt, hasonló, vagy ugyanolyan módon, de ott kimentek a divatból. Gondoltam, hogy ezek a formák a háború előtti, „neobarokk” magyar társadalomban és az abból származó emigrációban létezhettek és az „otthoni” magyaroknál már nincsenek használatban. Legnagyobb meglepetésemre azonban, amikor az 1970-es években elkezdtem Magyarországra utazni, sok ilyen forma „átmentődött” a „népidemokráciába”. De sokszor felemás, elferdült, számomra furcsa módon. Például, amikor egy öreg bácsi nekem, az akkor fiatal embernek, úgy kezdett valamit magyarázni, hogy „Tetszik tudni...”. Vagy amikor a egy idős néni, aki kiszolgált egy boltban, kedvesen úgy szólított meg, hogy „Parancsoljon!” Meg amikor magyar mérnökök, akikkel hivatalos dolgom volt, megsértődtek, hogy („magyar” létemre) nem tegeződtem velük (amit egy német kollégámtól persze soha nem vártak volna el). Még ma is zavarban vagyok sokszor Magyarországon, hogy mi most ott a szokás, nem csinálok-e esetleg valami hibát a ma érvényes érintkezési formáknál. A németek viselkedésében viszont számomra sokszor egy bizonyos merevség, korrektség, néha kispolgári modorosság tűnt és tűnik föl. A merevség kifejezés talán túlzás, de a magyaroknál sokszor néha nagyobb közvetlenséget, egy nagyobb nyájas kedvességet véltem érezni (amit egy német, szóról szóra fordítva a szöveg tartalmát, talán túlzottan érzelmesnek, esetleg hízelgésnek fogná fel). A kettős — „német” és „magyar” — identitásomnak az is a következménye, hogy egyrészt mindkét kultúrához, nemzethez, társadalomhoz, úgyszólván mindkét „enti- tás”-hoz fenntartás nélkül tartozónak érzem magam. Másrészt úgy érzem, hogy mindkettőnek a hátrányait, gyengéit, hibáit inkább tudom észrevenni, érzékelni, mint valaki, akinek nincs ez a kettős identitása. Úgyszólván mint kívülálló tudom szemlélni mindkét entitást, ami a tökéletes azonosulást mindkét entitással megnehezíti. Ezért van az is 497
