Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)
VI. Szüleim története - Az első emigrációs évek
A kivándorlási tervek meghiúsulása azonban fontos következménnyel járt. Apám felismerte, belátta, hogy belátható időn belül számunkra nem lesz más lehetőség, mint Németországban maradni. Az ittlétünket tehát igyekezett minél szilárdabb alapokra helyezni. Családunk anyagi helyzete, amely akkor a cipészüzletre épült, itt csak az egyik szempont volt. A másik lényeges szempont a család közjogi státusza volt, ugyanis mi akkor mint magyar menekültek „heimatlose Ausländer”-eknek (hontalan külföldieknek), illetve mint már leírtam, „DP”-knek számítottunk, mivel hazánkkal, Magyarországgal, nem lehetett hivatalos kapcsolatunk. Ez a státusz egyelőre lehetővé tette egzisztenciánkat Németország amerikai megszállási övezetében, de nem lehetett tudni, hogyan alakul egy ilyen állampolgárság nélküli helyzet a jövőben. A Magyarországról elmenekült, illetve onnan elűzött, kitelepített sváboknak ezzel szemben egészen más státuszuk volt. Ok „volksdeutsch”-ok (népi németek) voltak, akik a bennszülött németekkel egyenlő jogokat élveztek. A „németséget”, illetve a német néphez való tartozást (Volkszugehörigkeit) okmányokkal lehetett bizonyítani, elsősorban anyakönyvi okmányokkal, amelyek a német származást igazolták. Akinek szülei pl. Németországon kívül a német kisebbséghez tartoztak, az németnek számított, és folyamodhatott a Volksdeutsch státuszért. Bizonyos esetekben egy szülő is elegendő volt. A kisebbséghez való tartozást a vezetéknevek alapján és az anyakönyvi okmányokon keresztül állapították meg. Ezek az előfeltételek a mi esetünkben megvoltak, anyámnak mindkét szülője német származású volt (apja: Holzmann, anyja: Badal), apámnak egy szülője (anyja: Herrmann). Ilyen alapon mi is folyamodhattunk a Volksdeutsch státuszért. Apám elhatározta, hogy ezt a lépést megteszi, ezzel megkönnyítheti életünket az új hazánkban. Amikor anyámmal és Ditivel megtárgyalta ezt a kérdést, mindketten tiltakoztak apám ödete ellen. Apám erre azt mondta: „Jó. Akkor holnap megyek és bejelentem magam és a fiamat mint Volksdeutsch- okat.” Mégis tette. Anyám és Did egy pár héttel később követte példáját. Ez azonban nem jelentette azt, hogy rögtön megkaptuk a Volksdeutsch státuszt. Eg}7 hosszadalmas felül- vizsgálási folyamat kezdődött, amely több mint öt évig tartott. Szüleimnek le kellett adni az anyakönyvi származási okmányaikat, amelyeket magukkal hoztak a dédszüleikig bezárólag. Amellett leadták Did iskolakönyvét, amely igazolta, hogy évekig a Német Birodalmi Iskolába járt, ez segítő körülményként hathatott. Helyzetünk egyelőre nem változott, továbbra is „hontalan külföldiek”, DP-k maradtunk. 1948 tavaszán a cipészműhelyben teljesítendő munkamennyiség úgy megnövekedett, hogy nem lehetett többé a mi lakásunkban folytatni a munkát. A műhelynek kinevezett szoba tele volt munkapadokkal, présekkel, szerszámokkal, zsámolyokkal, amelyeket a munkások használtak napközben. Kellett valamilyen más műhelynek alkalmas helyiség után nézni. Miután különböző objektumokat vett szemügyre, apám végül a Lankesbergnek nevezett dombon — amely lazán volt beépítve családi házakkal, villákkal — egy három szobából és mellékhelyiségekből álló kerti házat bérelt ki. Ide kellett átszállítani a műhelyünk berendezéseit, polcokat, munkaasztalokat, zsámolyokat, 6-7 418
