Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)

VI. Szüleim története - Az első emigrációs évek

tökéletesen beszélő amerikai CIC-őrnagy elé vitték, aki udvariasan hellyel és cigarettával kínálta. Azzal kezdte, hogy:

„Holnap szabadon engedjük. Véget ért a hadifogsága.”

Ez kellemes meglepetés volt, de apám megkérdezte, hogy megbizonyosodtak-e közben kilétéről és arról, hogy a vádak alaptalanok voltak. Az amerikai azt válaszolta:

„Nézze, magát valaki feljelentette. Amikor letartóztattuk magát, összetévesztettük egy másik emberrel. Hain Péterrel, aki mint a magyar rendőrség politikai osztályának a maga elődje és azután a nyilasok alatt megint utódja volt. Azt hittük, hogy maga Hain Péter és álnév alatt bujkál. Amikor kiderült, hogy maga nem az, hanem megbizonyosodtunk kilétéről, akkor azt kezdtük vizsgálni, hogy maga kollaborált-e a németekkel. De erre nem találtunk bizonyítékot és Magyarországról sem kérték ki.”

Apám kérte, hogy adja ezt írásba. Az amerikai tiszt barátságos arckifejezése eltűnt:

„Szó sem lehet róla. Örüljön, hogy kiszabadul. Más felvilágosítást nem kap. Mi nem tartozunk senkinek felelősséggel, amikor nácik ellen nyomozunk. Fogja úgy fel, hogy a tavalyi hadifogságának a folytatása voltak az utolsó hónapok.” Ezzel befejeződött a beszélgetés179, apámat visszavitték a barakkjába. Másnap reggel visszaadták az öltönyét, amelyben elfogták és elvették a fogolyruháját. Kapott egy vonatjegyet Freisingbe, és kikísérték a tábor kapuján. Szabad ember volt megint. Münchenen keresztül Freisingbe utazott, ahová este megérkezett.

Mi éppen vacsoráztunk, amikor csöngettek. Hihetetlen öröm volt, amikor apám lépett be a szobánkba. Ölelgettük, csókolgattuk és faggattuk az utolsó hónapok élményeiről. Apám rettenetesen lesoványodott, lötyögött rajta az öltönye. 85 kiló volt a súlya amikor elvitték, most meg lefogyott 49-re, mint másnap megtudtuk, amikor elvittük megmérni. Anyám gyorsan eléje tett minden ehetőt, ami otthon volt. Apám jó étvággyal evett. Sok mesélnivaló volt, jóval éjfél után feküdtünk le, és a boldog érzés töltött el mindnyájunkat, hogy a család ismét együtt van. Másnap jöttek a rokonok, barátok, akik meghallották, hogy apám hazatért. Azután anyám elmondta, hogy közben kitanulta a cipőfelsőrészek készítését Hetzmannéknál és megmutatta a közben elkészült cipők példányait. Apámnak nagyon tetszettek anyám munkájának az eredményei. Mindkettőjük előtt világos volt, hogy folytatják a cipőkészítést. Ez látszott az egyetlen reális lehetőségnek további megélhetésünkre. A megrendelők még mindig jöttek, az igény továbbra is nagynak ígérkezett és konkurrencia Freisingben nem volt.

A következő napokban elutaztak Hetzmannékhoz, akik nagyon segítőkészek voltak. Rajtuk keresztül sikerült kölcsönre bőröket és további szerszámokat vásárolni, sőt egy régi bőrvarrógépet is sikerült beszerezni, meg egy használt, T-alakú cipőprést is,

179 A leírásomban azt próbáltam visszaadni, amit apám kb. tizenöt évvel később nekem elmondott. Hain Pétert különben már 1945-ben letartóztatták az amerikaiak. 1946 márciusában kiadták a magyar hatóságoknak, Budapesten a népbíróság halálra ítélte, és 1946. június 27-én mint háborús bűnöst felakasztották. Amikor apámat letartóztatták, akkor Hain már két hónapja halott volt. Furcsa dolog! Hogy téveszthették össze apámat egy olyan emberrel, aki már egy évvel előbb a foglyuk volt és akit ők adtak ki a magyar hatóságoknak? Akit a népbíróság elé állítottak, elítéltek és kivégeztek? Az amerikai titkosszolgálatnál az egyik kéz nem tudta, hogy a másik mit csinál? Apám sem talált ere választ. Szerinte háborús idők voltak és ilyesmi a nagy felfordulásban megtörténhet.

404