Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)

VI. Szüleim története - Az első emigrációs évek

amelybe egyszerre két cipőt lehetett felfeszíteni. A szobánk újra cipészműhellyé változott, a munka beindult, hiszen most már nem csak kettesben tudtak szüleim dolgozni, hanem lényegesen jobb felszereléssel is. A lakásban ismét kibérelték a másik szobát Höferéktől, a szépen bútorozott tágas nappalit. Volt benne dívány, szekrények, egy nagy ebédlőasztal székekkel, egy kisasztal két fotellel. Míg szüleim a „műhely”-ben dolgoztak — amelyet szüleim és én hálószobaként is használtunk — a nappaliban Diti lakott. A díványon aludt és délután a nagy asztalnál tanult, kiteregetve füzeteit és könyveit. Én meg az egyik sarokban bőrdarabkáimmal játszottam.

Apám elbocsájtása után igazolványképeket csináltatott, ezekből egyet itt mellékelek. Látszik, hogy mennyire lefogyott a dachaui fogság alatt. Ez szerencsére csak átmeneti állapot volt, mert anyám kosztja segítségével hamarosan újra erőre kapott és néhány hónap alatt visszanyerte majdnem normális súlyát. A fogság alatt apám erősen meg is öregedett, haja megőszült és megritkult, szemei beestek. Lelkileg is bizonyára megviselte a fogság. De nyilvánvalóan rossz állapota ellenére sem lett belőle összetört, megkeseredett ember, hanem nagy energiával és optimizmussal látott neki az új feladatoknak.

Szüléimét természetesen erősen foglalkoztatta a kérdés, hogy ki lehetett az a rosszakaró, aki feljelenthette apámat? Kinek voltak ellenséges érzelmei? Esetleg az ismerőseink, vagy akár barátaink között volt az illető? Szüleim tépelődésén nem lehet csodálkozni, hiszen a denunciáns hét hónapig tartó szenvedést okozott apámnak és családjának.

Egy idő után különböző ismerőseinktől (ha jól emlékszem, az egyik Gondos Jóska volt, aki maga is akkor a Colosseumban lakott) a következő híresztelést hallottuk. A freisingi Colosseumban lakott két magyar zsidó, Dávid Adolf és Weisz Jakab, akik német koncentrációs táborból szabadultak ki. Mindenfélével kereskedtek, többek között bőráruval is. Apám 1946 nyarán, amikor a cipészetet elkezdte, találkozott Dáviddal és Weisszel, akik különböző bőröket kínáltak neki megvételre. Apám nem vásárolt náluk, az áru túl drága volt. Feltehetően megharagudtak rá. Megtudták apám egykori rangját és beosztását a magyar rendőrségnél. Az informátoraink szerint állítólag mindkettő azzal dicsekedett 1946 őszén bizalmas barátaiknak, hogy apámat lefogatták a CIC-vel. 1946 őszén Dávid állítólag Magyarországra is utazott, hogy valamilyen terhelő anyagot szerezzen apámról.

Lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem. Apám mindenesetre elment a Colosseumba és felkereste Dávidot és Weiszet. Megkérdezte tőlük, hogy ők jelentették-e fel az amerikaiaknál. Mindketten letagadták ezt, és biztosították apámat, hogy semmi közük nem volt a lefogatásához. Apám belenyugodott, nem firtatta tovább a dolgot, de egy bizo- nyos gyanú mégis megmaradt. Lehet, hogy semmi közük nem volt a dologhoz és az informátorok alaptalan híreszteléseknek, pleykáknak ültek föl. Lehet viszont az is, hogy a denunciáció tényleg Dávidtól és Weisztől származott, de amikor meglátták, hogy a

405