Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)
V. Szüleim története - A magyarországi évek
A pesti oldalon megszűntek a harcok, de Budán annál hevesebben folytak. Pesten a civil lakosság lassan elhagyhatta a pincéket, Budán viszont folytatódott a pinceélet meg a bujkálás, mert a katonák véres küzdelme még több mint három hétig tartott. A Markóczy család Budán, a körtéri házuk pincéjében töltötte ezeket a heteket, a ház többi lakójával együtt. Míg a két fiú, a 14 éves Tivadar (Dodó) és a 12 éves Aladár (Öcsi) ki-kijártak a térre, illetve a környékre és figyelték az izgalmas eseményeket, addig Tivadar bácsi és Boriska néni, akik nem voltak kalandvágyók, egész idő alatt a pincéből lehetőleg ki sem jöttek. Szerencséjükre élelemmel eleinte elég jól el voltak látva, mert apám barátja és kollégája, Sághy Laci, még november végén felhozott nekik Adonyból egy levágott disznót és más élelmiszereket. De mivel az ostrom hat hétig tartott, a végén a Markóczy család tagjai is éheztek és fáztak. Sőt a harcok alatt egyszer a házuk ki is gyulladt, de a tűz szerencsére nem okozott túl nagy kárt. Dodó és Öcsi évtizedekkel később elmondták nekem élményeiket erről az időszakról. Dodó, például január elején még egyszer el tudott menni Margit néni és Zoli bácsi kőbányai gyárába, a Colortex-be, Zoli ugyanis megbízta, hogy menjen el megnézni, hogy ott rendben folyik-e a munka. Amikor Dodó Kőbányán befordult a Román utcába, hallani lehetett az ágyúk morajlását Pest külvárosaiban. Egy öreg munkás nyitotta ki Dodónak az üzem kapuját, ismerte a tulajdonos unokaöccsét, aki sokszor járt már ott. Az öreg mindenáron vissza akarta tartani Dodót, hogy az bemenjen a festő- és nyomtatóműhelybe. Dodó nem sokat teketóriázott, félretolta az öreget és bement. Ott nagy meglepetésére azt látta, hogy a munkások nem az állami megrendelésen, a katonai célokra szánt mimikri-ponyván dolgoztak, hanem egész más mintákat és színeket nyomtattak a vászonra —, mégpedig vörös zászlókat, sárga sarlókalapács emblémával! Az előmunkások egyike ugyanis rábeszélte kollégáit, hogy úgyis nemsokára odaérnek az oroszok, és rájuk csillapítólag fognak hatni a vörös zászlók. A munkások megijedtek, hogy Dodó szemtanúja lett veszélyes tevékenységüknek és kérték, ne jelentse fel őket. Dodót egészen megzavarta a helyzet, nem tudta mit csináljon. Végül megígérte, hogy nem jelenti az ügyet, de rábeszélte a munkásokat, hogy szüntessék be a zászlók nyomását, zárják be a gyárat és menjenek haza. Ezt megtették, mindnyájan eltávoztak, Dodó pedig visszament Budára a körtéri házba. Kőbányát az oroszok január 6-án foglalták el. Hogy mi történt az üzemben azután, arról nincs tudomásom. A Körtértől január 1-e óta kb. fél kilméterre, a lágymányosi vasúti töltés mentén húzódott a front. Dodó mesélte, hogy az ostrom alatt a körtéri házak földszintes lakásaiba német és magyar katonákat szállásoltak be. Ezek lementek a pincékben bújó civilekhez is, így azok is értesültek a fent dúló harcokról. A német katonák többnyire a Waffen-SS tagjai voltak, fiatal, 18-19 éves fiúk, akik közül sokan magyarul is tudtak, hiszen a Budapesten körülzárt csapatok között két SS-hadosztály is volt, amelyek tagjait főleg a magyarországi németség körében toboroztak. Öcsi mesélte, hogy a házukba egy SS-alakulat költözött be, amelynek felszerelése lényegében egy lánctalpas rohamlöveg- ből állt. A fiatal katonák minden nap vidáman, de halált megvető bátorsággal mentek bevetésre és más-más tüzelőállásból lőtték az oroszok vonalát. 331
