Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)

V. Szüleim története - A magyarországi évek

Dodó megfigyelte, hogy egy a szomszédban fekvő iskolában a németek szük- ség-hadikórházat rendeztek be, ahová nap mint nap vitték a sebesülteket. Dodó egyszer odalopódzott és benézett egy nyitva álló földszinti ablakon. Borzalmas látvány tárult a fiú elé a szobában, amelybe bepillantott. Tele volt nagy, lapos kosarakkal, melyekben sebesült német katonák feküdtek. Ezek mind amputált sebesültek voltak, karjaik lábaik hiányoztak. Némelyeknek mind a négy végtagja hiányzott, illetve véres kötések borították a csonkokat. Kosarakba nyilván azért rakták őket a szanitécek, mert ágyak nem voltak és így legalább fel tudták őket emelni és odébb helyezni, ha újak érkeztek. A sebesültek nyöszörögtek, kiabáltak, Dodó a „Wasser” (víz) szót vette ki a lármából. Rémesen megijedt a látványtól, de leküzdte félelmét, és megsajnálta a katonákat, vitt nekik egy vödör vizet és megitatta szegényeket. A következő napokban Dodó többször megismételte látogatását, mindig vitt valamit a betegeknek.

Január végén a Dunántúlon harcoló német csapatok egy további felmentési kísérletre határozták el magukat a Budán egyre kisebb területre szoruló védők kiszabadítására. Székesfehérvár térségéből egy páncélos hadtest lendületes támadást hajtott végre és néhány nap alatt elérte a Dunát Adony és Dunapentele között. Azonban észak felé nem volt már erejük tovább támadni és Budát csak 20 km-re tudták megközelíteni. Január végére az oroszok ellentámadása visszanyomta a németeket a kiinduló állásaikba. A felmentési kísérlet nem sikerült.

Öcsi mesélte, hogy január végén a körtéri házukban egy kisebb magyar alakulat, talán egy szakasz tanyázott az alsó emeleteken. Parancsnokuk egy őrmester volt, aki egyúttal mesterlövész is volt. Ez az ember több héten át felment a ház padlására és onnan be lehetett látni a környéket egészen a vasúti töltésig, amely akkor a frontot alkotta. A töltésen csak ritkán volt mozgás, mivel mindkét oldalról mesterlövészek vették tűz alá, akár az orosz, akár a német-magyar oldalról bújt elő egy katona. Öcsi elmondta, hogy a mesterlövész őrmester néha lejött a padlásról és beszámolt, hogy hány orosz katonát talált el (fél km-es távolságból!). Félelmetes, könyörtelen ember volt ez a katona. Amikor egyszer egy fiatal magyar katonaszökevényt fogtak el az emberei, aki a közelben bujkált egy romos házban, az őrmester szó nélkül falhoz állította és agyonlőtte, katonái és az ott lévő civilek — köztük Öcsi — szeme láttára.

Dodó megismerkedett egy SS-katonával a házukban, egy 18 éves bácskai fiúval, aki tökéletesen beszélt magyarul. Amikor a pesti oldalon már régen megszűntek a harcok, Budán meg egyre kisebb területre szorultak a védők, arról folyt a szóbeszéd, hogy a védők a Várhegyre terveznek visszavonulni. Dodó ekkor az SS-nek a következő ajánlatot tette:

„Gyere le hozzánk a pincébe, adok neked civil ruhát és elbújtatlak. Ha valaki érdeklődik, azt mondjuk, hogy a rokonunk vagy.”

Dodó mesélte, hogy a fiú megköszönte az ajánlatot, de elutasította. Dodó kérdésére, hogy miért nem fogadja el, azt válaszolta:

„Mert én egy német katona vagyok.”

332