Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)
V. Szüleim története - A magyarországi évek
A katonák kissé hitetlenkedve nézték Zolit, de ő magyarázkodott, hogy bizony, ezek az ő ládái („ugye Zermikém”), sőt, ezeket magával kell vinnie, mert fontos okmányok vannak bennük. A katonák nagy nehezen felemelték a két dögnehéz, ember- hosszúságú, több nagy lakattal lezárt ládát az autójuk platójára. Zoli ezután már könnyebben bírta az utat. Ha mindene ott is maradt Pesten, illetve az autóban, most már legalább két hatalmas ládája volt, ha nem is tudta, hogy mi van bennük. így érkeztek meg Kőszegre, ahol Zoli húgánál, Tóth Bábunál szálltak meg. Itt maradtak több hétig, míg tovább nem kellett menekülniük. Zoli megvizsgálta a lakatokat meg a zárakat a ládákon, de nem talált módot a kinyitásukra. A titokzatos tartalmú ládák tehát zárva maradtak, de elutazásánál Zoli később magával vitte őket Kőszegről Németországba. A ládatörténet (melyet anyámtól hallottam az 1950-es évek végén) tehát folytatódik, az izgalmas végére a továbbiakban kerül majd sor. Mi történt a többi rokonnal, akik elmenekültek? Galiotti Henci unokabátyám, a honvédség akkor 28 éves zászlósa, mint már említettem, a hadsereggel vonult vissza Nyugat-Magyarországra, ahol „géhá”-s beosztásban nem kellett frontközeli szolgálatot végeznie, hanem egységének (nem tudom, hogy ezredének vagy hadosztályának) az ellátását kellett intéznie. A magasabb egységek Gazdasági Hivatalának (GH) feladatai közé tartozott a csapat ellátása élelemmel, ruházattal, felszereléssel és lőszerrel a hadsereg raktáraiból. Ezzel járt e javak beszerzése, szállítása, raktározása és elosztása is. Henci már előre ismerte állomáshelyét a Dunántúlon, és oda tudta irányítani feleségét, Babust a másfél éves kisgyerekkel, Leventével. így a kis család megint össze tudott kerülni. Azonkívül Tóth Margittal, Henci anyjával, valamint annak férjével, Zolival is fel tudták venni a kapcsolatot, mert tudták, hogy ők Zoli rokonaihoz mentek Kőszegre. Egyelőre tehát mind viszonylagos biztonságban voltak és tudtak is egymásról. Holzmann Laci nagybátyám, aki akkor 34 éves volt, bonyolultabb helyzetben volt. O a háború éveinek a javarészét Rimaszombaton, a M. Kir Postánál töltötte. 1942. május 18-án megszületett második kislányuk, Éva unokanővérem. Röviddel később Laci katonai behívót kapott, 1942 augusztusától 1943 májusáig a Katonai Tábori Postánál teljesített szolgálatot. Sokszor utazott postaszállítmányokkal Oroszországba, Lembergbe, Kijevbe meg a Don folyó menti frontvárosokba. Éppúgy, mint a többi magyar katona, érdeklődéssel figyelte az ottani lakosság életkörülményeit, ameddig a magyar hadsereg előnyomulása tartott. Az ott élő orosz és ukrán lakosság elképesztő nyomora és elmaradottsága mély nyomot hagyott Laciban. Amennyiben illúziói lehettek a szovjet rendszerrel kapcsolatban, megfigyelései során teljesen kiábrándulhatott belőlük. Szerencséjére, mint tábori postás, Laci csak a front mögötti területen mozgott, harcokban nem kellett résztvennie. De a háború borzalmainak így is tanúja lett, amikor 1943 januárjában a 2. magyar hadsereg Don menti kataszrófája bekövetkezett és Laci látta a hadikórházban és a kötözőhelyeken a temérdek sebesültet és fagyássérültet. 1943 júniusában, leszerelése után visszatért családjához Rimaszombatra. Ugyanakkor elérte az első osztályú postatiszt rangját és a rimaszombati postahivatalnak helyettes 326
