Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)

V. Szüleim története - A magyarországi évek

Ezzel azt akarta — a németeknél tipikus raccsolással — kifejezni, hogy távíró- és távbeszélő vezetékeknél mindenhol a rézdrótot leszerelik és a sokkal rosszabb vezetési képességű vasdróttal pótolják. Ezzel utalt a németek nyersanyaghiányára, mely mindenféle pótanyagok felhasználására kényszerítette őket. Rátérve a németországi viszonyokra, elmondta, hogy előző szabadságain hazájában sok tönkrebombázott nagyvárost látott. Továbbá azt is, hogy a lakosság ellátása élelemmel is sokat romlott, élelmiszert csak jegyre lehet kapni. Ehhez képest Magyarország valóságos paradicsom, mondta, a jegyrendszert csak most kezdik bevezetni, minden élelmiszerből vásárolhat az ember amennyit akar, és a bombázásoktól sem kell állandóan félni. A háború kimenetelét pesszimistán ítélte meg, nem látott lehetőséget békekötésre és az újabb harctéri fejlemények nem ígértek jó kilátást egy német győzelemre.

1943 nyarán tanultam meg otthon az egész lakásban a földön mászni, ha hagytak, de többnyire mint karonülő figyeltem a világot, valamelyik felnőtt, többnyire anyám karjáról. Egy különös szokást vettem fel ekkor, mesélte anyám, ugyanis ha női személy karján ültem, akkor a karom rögtön az illető ruhakivágásába nyúlt és megfogtam a mellét. Többnyire csak fiatalabb nőknél praktizáltam ezt a műveletet, az idősebbeket, így nagyanyámat is, megkíméltem. Ezen mindenki nevetett és a család nőtagjai hozzászoktak a különleges művelethez és hagytak engem „cicizni”, ahogy a családi nyelven elnevezték e szokásomat. Igen ám, de nem csak a női családtagoknál, hanem a cselédlánynál, ismerősöknél, sőt idegeneknél is gyakoroltam a mellfogást. Anyám mesélt egy ilyen esetet, hogy amikor egyszer bevásárolni volt a városban, én éppen a karján ültem. Hogy fizetni tudjon, átadott engem a kiszolgálólánynak. Alig vett az a karjára, zsupsz, a kezem már a helyén is volt. A 17-18 éves kislány egy halk sikolyt hallatott, és az arca lángvörös lett, mesélte anyám. Ez ugyan csak egy mellékes epizód az életemből, de gondolom idetartozik a megemlítése, ha már a gyerekkorom viselt dolgairól van szó. A cicizésről csak négy éves koromban szoktam le, amikor már nem nagyon akart senki sem a karjára ültetni. Saját emlékeim erre a szokásomra nincsenek, mindezt csak családom elbeszéléseiből tudom.

1943 őszén már járni kezdtem, de többnyire még karonülőként „sétáltam” a lakásban. Amikor egyszer cselédlányunk vitt körbe-körbe, eközben baleset történt velem. Anyám mesélte, hogy a fiatal lány az ebédlőben sétált velem, amikor megbotlott az egyik székben és elesett. Engem azonban magasra tartott, hogy ne történjék bajom. Anyám, nagyanyám gyorsan odaszaladtak és örömmel állapították meg, hogy - bár én ijedtségemben ordítottam — látszólag nem történt komoly bajom. Azonban egy idő után észrevették, hogy ha letettek a földre, járás közben sántítok, és ha megállók, felhúzom a jobb lábam. Elvittek gyerekorvoshoz, és ott a röntgenfelvételen megállapították, hogy az egyik lábszárcsontom eltört. Ez onnan származhatott, hogy a lány, amikor estünk, a lábamat odaütötte egy székhez, és ezt nem is vette észre. A gyerekorvos azt mondta, hogy a vékony csontomnak egy kis ütés elég volt, hogy eltörjön. Begipszelték a jobb lábszáramat, és így most már vígan mászkálhattam a lakásban. Gondolom, hogy

292