Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
— Egy kicsit szép ez a szoba egy magános papnak — mondja az egyik rendőr, amire a másik ráfeleli: — Majd lesz rá gondunk, hogy érdemes emberek lakják ezután! Megígértem, hogy reggelre a szobát átadom az érkező „vasasokénak. Azon az éjszakán alig tudtunk valamit aludni. Természetesen fölkeltettem a házbelieket, mert meg kellett kezdenünk a hurcolkodást. Ugyanis szobámban őriztem Szűcs Jani barátom katona dolgait, amikor Szabadkáról az ezredével menekülnie kellett, a hirtelenében sok mindennel megrakott nagy ládáját nálam hagyta Halason, s ezeket az első forradalom zavarában is hűen megőriztem; amikor pedig a kommün kitört, s a katonai tárgyakat, fegyvereket be kellett szolgáltatni, meglapultam velük, s most mindaz, aminek a rejtegetéséért főbelövéssel fenyegettek, ott volt a szobámban. Babyka ágyát megtöltöttük tiszti köpennyel, ruhákkal; az értékeit rejtő nyeregtáskáját a török kéziratok háta mögé tettük; kardját az udvaron levő öreg eperfának az odvába tettük - amit még Tormássy János ültetett — szóval minden kitakaríthatót eltettünk szem elől, s én fölköltöztem a folyosóra. Ott raktuk szét ruháimat, könyveimet, hogy minden lakásért erőszakoskodó előtt látható legyen az a nagy zsúfoltságunk. Én pedig hazamentem aludni keresztanyámhoz, hogy otthon is foglaltak legyenek szobáink, mert féltünk a durva katonák beszállásolásától. Reggel 8 órakor érkeztek meg nagy trombitaszóval a vörös hadsereg „vasas” katonái, úgy ezren lehettek az első bevonulok. A lakosság körében is nagy rémület uralkodott. Hírek szóltak, hogy a várost a szerbek lövetni fogják, azért szállt meg bennünket a katonaság. A nép s mi mindannyian szívesebben fogadtuk volna a szerbeket, mint a véreinket, azoknak csak a vérük volt idegen, ezeknek pedig csupán a vérük volt magyar, de a lelkűk, az érzésük idegen, sőt ellenség volt. A szerb talán a a rendetlenkedőket tartotta volna féken, ezek a legjobb polgárokat tartották rémület alatt. Mikor ezekről beszélgettünk, Szilády így látta, így mondta: — Mind a kettő kegyetlen nyugalmat ígér, de bizonyos vágyainkat, titkosan táplált reményeinket fagyasztja meg a vörös hadsereg megérkezése. Már magában az, hogy a legtöbb helyen éjszaka jártak a szálláscsinálók, s durván viselkedtek, mint nálam is, a lakosság nagyon megrémült. 9 óra lehetett, amikor hozzánk is megérkeztek a „parancsnok elvtársak”. A két parancsnok helyett öt embert osztottak be hozzánk, s Sziládyhoz ment velük a vezetőjük. Szilády, bár szívesen fogadta őket, de azt a megjegyzést tette, hogy csak kettőnek készítettünk helyet, amiért durván rátámadtak az öregemberre: — Tudom — mondta a vezetőjük — az a kettő pedig majd csinál helyet a többinek! Tüntettek a hatalmukkal, s láttatták velünk, hogy a házban ők nem vendégek, hanem urak. Kínosan hatott ránk ez a találkozás. A tisztek arca ugyan igen kedves benyomást keltett, de a lágyabb, úribb modorban finomult kifejezések azért átvették a vörös hadsereg jegyét. Mikor magunkra maradtunk, tűnődtünk az első benyomásokon. — Úgy látszik — mondta — így akarnak még innen is kilakoltatni, s nem adnak annyi helyet sem, ahol meghúzódhassunk, azért követelnek rajtunk még több szobát. Úgy 10 óra lehetett, amikor eszembe villant, hogy íróasztalom fiókjának a legbelsejébe rejtettem Szűcs Jani barátom Frommer pisztolyát. Mindent kihordtam, s éppen azt feledtem el, ami a legveszélyesebb volt. Azért főbelövés járt a fenyegetések szerint. A rémület arcomra kiülhetett, mielőtt szólhattam volna. Szilády éppen rám nézett, s rögtön kérdezte: — Mi történt veled? Elmondtam neki. Nagyon kínosan érintette őt is, mert arcára kiült megdöbbenése. Nem tudtuk hirtelenjében, hogy mitévők legyünk. Abban megegyeztünk, hogy be kell mennem érte, de a hogyan adta a nagy bökkenőt. Egyszer csak eszembe vágódott az is, hogy 138
