Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
íróasztalom fiókjában feledtem azt az 5 kg szűzdohányt is, amit bérlőnk Báthory tanár úr számára tett le nálam egyik előző napon. Ez megadta a bemenetel címét. Nagy pakolásban találtam őket, kettő hevert, egyik a díványon, a másik ágyamon csak úgy csizmástól. Tavaszi kabátom csak úgy panyókára volt vetve vállamon. Nevetést erőltetve mondtam: — Bocsássanak meg uraim, de az íróasztalom fiókjában feledtem valamit. Kedvesen mondták: — Tessék! Megnyugodtam, hogy még nem nyúltak bele asztalomba, azért a fiók mellett féltérdre ereszkedve nyitottam ki annak ajtóját, s benyúltam elsőben is a fegyverért, s azt bal honom alá dugtam a kabátom alatt, s aztán a dohányból markolásztam, s úgy szíveskedve mondtam nekik: — Önöknek hagyom a többit — s meglebbentve kabátom szárnyát mosolyogva mutattam nekik a leveles dohánycsomókat, amiből nagy örömömben bőkezűsködtem, mert felénél többet otthagytam nekik. A parancsnokok nevetve köszönték. Pár óra múlva a két előbb durva föllépésű parancsnok elvtárs a legudvariasabb formák közt vizitelt a családnál, s azon néhány napig, amíg közöttünk éltek, a legmelegebb érzéssel tárták föl előttünk szándékukat. A durvaság, a komisz modor volt az álarcuk, hogy annál gyanútlanabbul szökhessenek át Szegedre a legelső alkalom adtán. Aztán már mulattunk a pisztoly kimentésén, de megdicsértek, mert a legkisebb gyanút sem keltettem föl sem bennük, sem az akkor még velük levő, más érzésű társaikban sem. Hamarosan át is szöktek. További sorsukról nem tudok. Mind a kettő aktív főhadnagy volt, s előkelő családok sarja. Mély hazafiasságuk nagyban élesztette reményeinket. Meg is oktattak bennünket, hogy tartózkodók legyünk, s válasz nélkül viseljük el az új emberek durvaságait is. Eltűnésük után úgy egy hétig újra a szobámban lakhattam. Új csapat érkezett a városba, s lakásomat véglegesen lefoglalták. A parókia istállóiba 18 lovat bekötöttek, s a gazdasági kamrákban egész sereg legény ütött tanyát. A lovak az udvarban szabadon csatangoltak. A parancsnokok lovai a jácintok és tulipánok közt legelésztek. A szép ősi bokrok közt s fák alatt trágya éktelenkedett, s a szép park, udvar mind bitangságban fordult föl, ahol azelőtt az öreg Szilády csendes esti sétáit tette. Szó nélkül eltűrt ő is mindent. Pár nap múlva ezek is továbbmentek, de újak jöttek helyettük. Egyik estén, amikor Sziládyhoz bementem, beszédet hallok már a folyosón, de ahogy beléptem, elhallgat az idegen ember. A sötétben nem láttuk egymást, csak a köszönésem után szólalt meg Szilády: — Folytassa csak barátom, a tiszteletes úr jött be, előtte mindent nyugodtan elmondhat. A sötétben megkerestük egymás kezét, s bemutatkoztunk. Az illető alezredes volt, s tanácsát kérte Sziládynak, hogyan szökhetne át Szegedre. Éppen meg volt szervezve már öt társával a szökésük Pestről, de olyan hirtelen jött a Halasra vezénylésük, hogy el kellett jönniük, s most itt vannak, Szeged szomszéd városában, s nem tudnak átjutni. Szilády azt válaszolta neki: - Vénember vagyok barátom, nem tudok tanáccsal sem a segítségére lenni. Nem forgolódom én már régen a világban. Ekkor szólaltam meg én: — Alezredes úr, a halasi katolikus plébánián most olyan káplán van, aki Szegeden volt minorita barát. Neki vannak Szegeddel összeköttetései. A napokban beszélte nekem, hogy valakit sikeresen átszöktetett. Tessék ahhoz elmenni. Pócz Mihály a neve, s reám tessék hivatkozni, akkor biztosan segítségére lesz. Meleg kézszorítással eltávozott tőlünk, s amint később megtudtam, már másnap virradaton szegedi földön volt. Ónodi Balázs katolikus gazda még azon estén elszállította őket Kígyósra, ez a majsai határ, ahol Pócz Mihálynak unokanővére volt a tanítónő, s az szállította őket tovább. A hangulat egyre izgalmasabb lett. Alig vagyok pár napig ismét a szobámban, jött ismét a lakásügyek egyik hivatalosa, s a szokott durva hangon újra kiparancsolt a szobámból. Pár 139
