Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)

Emlékeim Sziládyról

Szilády már az imádságba beágyalta a prédikációját, de csak hangulatot teremtett az ige hirdetésére. Az imádsága és az igehirdetése csodás harmóniába olvadt össze, amiben egy mindent egybeölelni bíró nagy elme hódolt az Isten előtt, tanított ihletett beszéddel; de úgy, mint aki a maga bölcsességét csak az igazi, az egyeden bölcsesség eszközéül rendeli alá, mint aki első s legigazabb, legodaadóbb hívője a hirdetett igazságoknak, „ami minden emberi értelmet felülmúl.”

Az alapige fölolvasása után rendszerint a Szentírás szövegét megmagyarázta, ahol arra szükség volt világosabbá tette az elolvasott szavakat, vagy a szöveg történeti hátterét magyarázta meg, szóval a Szentírásnak azt a részét, amelynek alapján prédikálni akart, világossá, érthetővé tette, vagy beállította a történeti miliőbe. De nem hosszadalmaskodott, s a hallgatósága kellő bibliabeli ismereteit föltételezte, minthogy akkor még lehetett is, mert a gyülekezet a Bibliát akkor még elég jól ismerte.

Beszédjeit soha nem osztotta föl részekre, mint akkor a káplánok sablonosságából láttam — az divatosnak látszott — hanem logikusan tartotta az Ige leikéből fakadó módon az alkalomszerűséggel élénkké tett igazságait az alapigének, s láttatta a hallgatósággal, hogy a Krisztusban fölolvadt élet ezekben a körülményekben magatartást tanúsítson, vagy hogyan fogadja a sorsában megjelölt utat, s hogyan járjon azon tántorgás nélkül mindig az Isten akaratát kutatva, s abban megbékülve. Prédikációja emberileg is érezhetően tele volt az életből merített nagy tapasztalati igazságokkal, s az emberi elme által megfogható, érzékelhető nagy igazságokkal.

Nem bírom elképzelni, hogy akármilyen tagadó, de értelmes ember ki tudta volna magát vonni e nagy elme meggyőzőerejű érvelése s tanítása alól hatás nélkül, de ha megrög- zöttsége a lelki megbénulását görcsei alól nem oldotta volna is föl, de nem bírt volna megszabadulni az értelemre hatalmasodó igazságok elől, amit végül mindig olyan természetes egyszerűséggel summázott.

Hogy milyen természetesen élő folyamat volt nála a prédikáció, azt az egész menetéből is láthattuk. Olyan volt az, mint a népek tűzgyújtása, amikor még acéllal verték a kovakőből, majd taplóban fogták föl a szikrát; s úgy tették a tűzfészek alá, az fokról-fokra harapózott, izzott, még akkor is melegített, amikor a parazsat már hamu takarta. A komoly tónusban, higgadtan kezdett beszédjében voltak természetesen lángolások, majd átizzások, ami mindig gyújtott, s áldásosán melegített. De soha nem volt beszédjeiben póz, fölényeskedés, tudásának fitogtatása; semmi, ami az alacsony, a magukat prédikáló papoknak ízléstelen, hitvány hetvenkedése, vagy mesterséges kenet, vagy éppen a formákban megrekedt emberek kínos unalmassága. Szilády minden szavában a nagy ember előkelőségével szolgált, de mindig alázatosan, mindig a tanítás egyszerű, mindenki által érthető módján. Erezhető volt a végtelen jóakaratának az érzése az emberek iránt, felelőssége Istennel szemben, mint akiben mélyen hitt, s akitől küldetését elfogadta. Maga a szószékre lépése, a prófétai alakja, egyszerű nemes magatartása olyan erővel hatott, hogy az alól érző és gondolkodó ember magát kivonni nem bírta.

Természetes adottságai is nagyszerűek voltak: az igazán átért, szép ősz fő, a sasszemek, a tiszta, mély csengésű bariton hang, a nagyszerű stílus, a körmondatokban szinte vaskapcsokkal összemarkolt mondanivalója, a sok színes gondolat érthető, világos kifejezések; s maga a természetes tónus, a tiszta, igaz alázat s hódolat az Isten előtt, ez mind egyben úgy hatott, hogy aki életében csak egyszer hallhatta is Szilády Áront, az benne látta meg a tökéletes, az igaz papot, akit nem feledhetett el soha. Az én szememben ugyan már akkor, mikor még a papi élethez nem volt közöm, csak vágyódásban tartoztam oda, akkor sem pap volt, hanem próféta, s ma még inkább azt vallom róla.

90