Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
Az istentisztelet után az egész ifjúság a tornaterembe vonult föl, s meghallgattuk az iskolai törvények felolvasását, melyek szigorúknak tetszettek, amelyeket az igazgatónk rideg fenyegetései még ijesztőbbekké tettek. A zöld asztal körül ültek a szigorú arcú tanárok, s az asztalfőn ült Szilády Áron is, aki az igazgató szavai után az atyai érzésből fakadó pelyheivel bélelte ki a hideg törvényeket. — Szemmel tartunk benneteket, fiaim, s vigyázunk reátok. Most különösen a nagyobbakhoz szólok, akiknek a rakoncátlan vágyait kell szigorú kézzel fogni a tanár uraknak. Az éretlen élet tetté vált vágyait az érett embernek kell megsiratnia, azért e szigorúnak tetsző iskolai törvényekre úgy nézzetek, mint amelyek átvezetnek benneteket a szakadékok fölött. Ahogy a gimnáziumba fölmentem, attól kezdve, mert belső elhivatottságom szorongatott, én egész gimnáziumi életem ideje alatt mindig templomjáró voltam. Minden vasárnap délelőtt, délután, télen-nyáron ott voltam az istentiszteleteken, de az akkori szokás szerint Szent György naptól Szent Mihály napjáig reggelenként 7 órai kezdettel tartott áhítatokon is rendszeresen ott voltam, pedig a templomtól jó távol laktunk. Sok beszédjére emlékezem élénken Sziládynak, mert valósággal éheztem a tanításaira. Különösen megrázó erejűek voltak az Otestamentum alapján tartott beszédei, amikből a prófétai szavak súlyos ítélete csendült föl a léhaságba hanyatló társadalom ellen. A régi rend szerint délelőtt vasárnaponként 3/4 9-kor kezdtek harangozni negyedórán át, amikor nyomban felhangzott az orgonaszó, s kezdetét vette az istentisztelet. Az úgynevezett ének első sorát énekelte a gyülekezet „Szent Isten noha néked..”, amikor a templomba belépett Szilády Áron egyszerű, csak a vállát borító kizöldült palástjával, amit bal karján tartott. Rendesen káplánja kísérte, aki már az új idők divatja szerinti körcakkozott vállú palástot viselt. A papszékbe lépő Szilády, ahogyan meghajtva fejét imádkozott csendesen, maga megkapó jelenség volt. Semmi póz nem volt rajta, csak a végtelenül való egyszerűség s az Isten előtti hódolat. A díszes, aranyozott papszék csukott s olyan térős, hogy ketten férhetnek benne, de a belső ugyanolyan díszes és zárt szék a kápláné, s így az odaült. Szilády mindig a belső szögletbe húzódott az ajtó melletti léghuzat miatt. A főének második versszaka vége felé indult a szószékre úgy, hogy az ének végére a szószék imazsámolyára ráborulhasson. Bibliáját, ahogy fölért, az imazsámoly mellé tette baloldalról, s azután két kezét kabátujjába téve támaszkodott az imazsámolyra, az összetett kezeit nagy szakálla elfödte. Az ének, majd az orgona utóhangjainak elmúlása után mély bariton hangján csendült föl az imádsága: — Istenünk! Jó Atyánk! Mély alázatunkban borulunk le szent Felséged előtt, hogy imádjuk szent nevedet, hálával megköszönjük segedelmedet s irgalmasságodat, hogy velünk ismét jót tettél, kegyelmedben megtartottál, tápláltál s gondviselésed szent védelmével eltakartál veszedelmek és háborúságok idején... — s ömlött belőle minden cikornya nélkül a tiszta, szent hódolat az Isten iránt s az emberi nyomorúságnak megrázó töredelme. Az imádkozásában nem volt bőbeszédű, de tömören minden emberi bűnt s magatartást megemlített, hogy az ő ajkán föltörő buzgó imádság mindenki imádsága lehessen. Az emberi nyomorúsággal való együttérzése tört föl belőle, s minden szaván érzett a mély átér- zése annak a tudatnak, hogy Isten előtt áll s az emberi bűnök hínárjából, szövődményéből kiált segedelem után, aminek meghallgatásában föltédenül hisz, hiszen egy gazdag tapasztalatokban bővölködő élet emlékezik a bölcs, a szerető Isten szánalmára, sok módon megmutatott s folyton megújuló segedelmére. A buzgón s hitből elmondott imádságát a „Mi Atyánk” elmondásával zárta le, amit prédikációját berekesztő imádsága után is elmondott mindig. 89
