Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Szilády Áronról
Feleségét rohamaiban többször meg is verte, egyszer az apját is fojtogatta úgy, hogy káplánja, Domby Béla vette ki az öregembert a kezéből. Szerencsére Domby Béla éppen birkózó bajnok volt, s mégis alig bírt a rohamában fölerősödött beteg emberrel. Házasságukból Klára leányuk született, akit a szülők is, a nagyszülők is életük legnagyobb kincsének tekintettek. Ez volt az elhengeredett fiatal apa utolsó öröme. Szilády László betegen ébredt rá szörnyű tékozlására, s ahogy kisleánya megszületett, jóvá igyekezett tenni nagy anyagi kárvetéseit, s szenvedélyesen gazdálkodott. Szőlőtelepítésbe fogott, s gyümölcsöst alkotott, csak az volt a tragédiája, hogy jó szándékához már nem volt ereje s ideje. A rohamok mind gyakrabban megismédődtek. Majd amikor édesanyja meghalt, nagyon elárvulttá lett az élete. Én gyermekkoromban kétszer láttam Szilády Lászlót. Nyár volt, amikor először láttam, s éppen sok gyümölcsöt adott át az akkor kezdő Schneider cégnek. Mi is éppen annak átadására várakoztunk. Beteg ember benyomását tette rám, aki jegyezte a megmért gyümölcsös kosarak súlyát. Tekintetére s fáradt szép arcára ma is élénken emlékezem. Másodszor az édesanyja koporsójára borulva, de akkor az arcát nem láttam jól, csak fuldokló zokogását hallottam. Ma is előttem a kép, amint az iroda bejárata elé kihozták Sziládyné koporsóját; fia s menye ráborulva siratták; Szilády Áron pedig olyan merevült tekintettel nézte a koporsót, s néha zsebkendőjével törölgette a szemeit. Gyermek voltam még akkor, de valahogyan megéreztem annak a családnak mély tragédiáját, s az ősz pap mély fájdalma valahogy szívemig hatolt. Ez vasárnap délután volt, a parókia udvarának ősfái, bokrai akkor virágoztak. Minden olyan szép volt, s mégis minden olyan szomorú. Érzésem fölfogta Szilády fájdalmát, ha értelmem akkor még gyönge volt is megérteni azt, ami csak később bontakozott ki értéssé előttem. Szilády László temetésén is ott voltam. Akkor úgy emlékezem, V. gimnazista lehettem. Ősz volt, éppen lombhullás után. Ködösen, ólmosan szürke volt minden. Szilády Áron akkor is éppen ott állt az irodába nyíló folyosóajtóban. Meghajtotta a fejét, s láttam könnyei hullását. Akkor még a könnyeit sem nagyon törölgette, azok szabadon potyogtak alá. Az özvegye sűrű fátylában alig volt látható, csak a nyögése volt olyan, mint a vadgalamb búgása. Kisleányuk az anyja nyakát karolva sírt keservesen. Bankos Irma néni vigasztalgatta a kisleányt, s az öreg Klára néni hangosan jajgatott. Nagyon komor volt ez a temetés. Megdöbbent arcokat láttam csak, s nem kíváncsiakat. A szörnyű tragédia mindenkit megfogott. A szép s ígéretes élet nagy lobogások után kiégve, meghamvadva, tudatra ébredve, megbánva bűnét — mit apja, anyja, hitvese, gyermeke s főként önmaga ellen vétkezett — alkotás és jóvátétel vágyával viaskodva omlott össze úgy, hogy egyik idegrohamában tőrével szívébe döfött felesége szeme láttára, hogy önmaga iránti mély megvetését saját ítéletével pecsételje meg. A sok átélt szenvedés Szilády Áron szívét is átjárta, mint tőrdöfés; mert erről a fájdalmáról előttem is többször beszélt, mindig szánva a fiát, aki vénségére itt hagyta őt, s védelem nélkül elárvult családját. Akkor halt meg, amikor már igazán szeretett volna élni, hogy teljessé legyen bűnhődése, 35 éves volt, éppen mint édesapja is. Ez az egymást követő két szomorú temetés nehéz, sötét felhőket borított a halasi parókiára. Az akkor már mindentől teljesen visszavonult Szilády Áron élte magányosan szomorú életét. Társaságba alapjában sohasem járt, de tisztelői azért látogatták, de ekkor már azok is elmaradoztak, jó részük meg is halt. (...) László könnyelmű életének idejéből még mindig sok adóssága is maradt, s így a vénülő embernek éppen elég gondja, baja volt. Ekkor már körülötte a harcok tüze megham- vadt, a perek győzelmével ekkortájt értek véget. Emlékszem, mint kis diák, amikor Szilády egy újév napján a szószékről bejelentette, hogy a 32 évig tartó Páka-per az egyház teljes 81
